Nyíregyháza

A megyeszékhely és a környékbeli tanyabokrok múltjának és jelenének jó ismerője, Lukácskó András református lelkész 89 éves korában, 1997. március 15-én vette át a díszpolgári címet Csabai Lászlóné polgármestertől. A hajlott korú, de mozgékony és szellemileg friss lelkész a boldog békeidőben, a század elején született.

Könyvekbe illő emlékei közül csak egyet idézünk elöljáróban: Ismeretes, hogy ezerkilencszáznegyvennégyben bombázták a nyíregyházi állomást, a dohánygyárat és környékét. Száz halottját siratta a város. Közülük negyven református volt. Negyven koporsó mellett álltam egyszerre. Ám több megrendítő temetésen vettem részt. Viszont örömmel mondhatom, hogy többet kereszteltem, mint temettem.

Érthető, hiszen az is köztudott, hogy ezen a vidéken az elmúlt 5-6 évtizedben szapora volt a gyermekáldás. A lelkész úr azonban nem a szertartások miatt kapta a díszpolgári címet. Első sorban azért, mert Nyíregyháza jellegzetes helyén, a Friedmann-telepen templomot épített a semmiből, itt és az egész környéken évtizedeken át részt vett az emberek lelki és szellemi építésében.

Áldásos tevékenységét máig sem fejezte be, hiszen a városban napjainkban is tart bibliaórákat. A Búza téri piacon is fel-feltűnik.

Apja a tízes években Tiszateleken volt vasutas, állomásvezető. A parányi szolgálati lakásba született, de virgonc fiúként körbe szaladgálta az egész Kállay-birtokot. Már gyerekkorában is tudta, hogy az a sínpár a szétszórtan elterülő falucskát összeköti az egész világgal. Mint a legtöbb kisfiú, ő is leste, hogy az apja hogyan gyakorolja a mesterségét. Megszerette a vasutat, letette az alapvető vasúti vizsgákat és egy arasznyi ideig szolgálatot is teljesített a tiszateleki állomáson. Lukácskó András végül is nem az utasok, hanem a hívek szolgálatát választotta. Debrecenben elvégezte a teológiát, avatása után Ibrányban kezdte a szolgálatot. A világválság idején, ezerkilencszázharmincnégyben jött Nyíregyházára papnak és végig itt szolgált nyolcvanhárom éves koráig.

Pontosan emlékszik rá, hogy a második világégés előtt ezernyolcszáz református élt a körzetében és hozzá tartozott huszonnégy iskola. Gyalog, meg szekéren járta az akácosokkal övezett tanyabokrokat. Támasza volt a Friedmann-telepen élő, nem éppen gazdag embereknek. Mindig hűen teljesítette hivatását. Már csak kevesen emlékeznek rá, hogy rissz-rossz utakon nyűtte a motorbiciklijét, hogy eljusson oda, ahová hívták. Arra még sokan emlékeznek, hogy később vett egy olcsó, de a terepet jól bíró Moszkvics gépkocsit, s ezzel járt ki még Kálmánházára is.

Őrzi még a Szabolcsi Kis Újságnak azt a számát, amely kereken ötven éve, ezerkilencszáznegyvenhét áprilisában jelent meg. A még mindig nem sárguló újság ezzel a címmel írt róla: Egy pap, aki sziklából vizet fakaszt. A cikk arról szól, hogy a nagytiszteletű úr szervezése és irányítása mellett építkezés kezdődött el a telepen. Az új épület templom lesz, de egyben iskola is. Idézet a fél évszázada született cikkből: A tanyai egyházat vasakarattal megalapozó vezető lelkészen, a hívek által annyira becsült és szeretett Lukácskó Andráson volt a sor, hogy az építkezés ügyében cselekedjék, ő sürgősen cselekedett. Erre így emlékezik: Jött a mérnök, hogy kevés a tégla. Eszembe jutott, hogy a vasútállomáson lévő víztornyot is lebombázták. Mentünk a volt víztoronyhoz és a még ép téglákról az asszonyok levakarták a maltert, a koszt és mi férfiak furikkal toltuk a használt téglát az építkezés színhelyére.

Hogy miként telt el számára az a sokat emlegetett negyven év? Azt hinné az ember, hogy erre a kérdésre elkezd politizálni, szitkozódni. Ehelyett ezt mondja: Örültem a rendszerváltásnak, meg annak, hogy az emberek szabadon gyakorolhatják a vallásukat. Ám el kell mondanom, én is úgy éltem meg a negyven évet, mint a legtöbb ember. Itt, a kertvárosban nem nagyon üldözött bennünket senki. Az igaz, hogy a hitoktatást korlátozták, de keresztelni, esketni és temetni szabad volt.

A negyven év történetéhez tartozik még, hogy a Friedmann-telep sokáig, mai szóhasználattal élve nem volt ellátva infrastruktúrával. A templom melletti kútról vitték a vizet a sokadik utcába is és a tiszteletes úrhoz szaladtak, ha sürgősen telefonálni kellett. Írói hasonlattal élve lámpás volt ő a környezetében.

Fájdalommal emlékszik a feleségére, aki a lelkészi hivatalt és a háztartást vezette. Ő intézte az ügyeket, ha neki például Tamásbokorba kellett menni. Büszkeséggel szól arról, hogy a fia, dr. Lukácskó Zsolt a Nyíregyházi Egészségügyi Főiskola főigazgatói tisztét tölti be, a felesége rajztanár. A fiuk, vagyis az ő unokája orvos, mégpedig a debreceni klinikán.

Lukácskó András soha nem dohányzott, nem ivott. Puritán ember. A hit és az emberi közösség élteti.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 6. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1997.)