Nyíregyháza

Loós Tibor a távoli Vas megyében, Szarvaskenden született 1924-ben. Édesapja az evangélikus iskolában volt tanító. A kisfiú tizenegy éves korában került el a Soproni Evangélikus Líceumba. A diákot minden érdekelte: vonzódott a művészetekhez, de fogékony volt a szociális kérdések iránt is.

Nem tartozott azok közé, akik mindig arról álmodoztak, hogy majd egyszer orvos lesz belőlük. Kemény munkával sikerült bejutnia a Pázmány Péter Tudományegyetem orvostudományi karára. 1950-ben végzett, a Szabadsághegyi Gyermekszanatóriumban kapott munkát. Kitűnő indíttatásban részesült az akkori igazgatótól, dr. Flesch Istvántól és Görgényi professzortól, akik mintaképei voltak az igényes és korrekt orvoslásban.

Felkínálták neki a karrier lehetőségét. Egyetlen feltételt szabtak: lépjen be a pártba. Erre sem akkor, sem később nem volt hajlandó. Ennek később azonban következménye lett…

Az ötvenes évek elején kezdődött az országos gyermek-tüdőgyógyászati hálózat kialakítása, szervezése. Főképpen azért, mert akkoriban sok volt a gümőkóros megbetegedés. Fiatal szakorvosként elvállalta a felkínált lehetőséget és Szabolcs-Szatmár megyébe került.  − Jelképnek is érdekes: a volt Bencs-villát kaptuk meg a tüdőbeteg gyermekek számára  − mondja.  − Így 1955. március 8-án ott nyílt meg a megyei kórház gyermek-tüdőosztálya. Csaknem egy évtizedet foglalt le, míg a szervezésen, gyógyításon kívül másra is futotta a nap huszonnégy órájából. ’63-ig már több tudományos publikációm jelent meg hazai és külföldi orvosi folyóiratokban. Ekkor gondolhattam először arra, hogy a tapasztalataimat tudományos értekezésben is megfogalmazzam. Kandidátusi disszertációm megvédésére ’78-ban került sor.

Eredményes időszak volt ez. A doktor úr nyilatkozatából is árad az optimizmus: „Megelégedéssel tölt el, ha úszni, sportolni látom a gyerekeket. Igaz, bajnok csak egy lehet egy versenyen, de egészséges ember nagyon sok… Nekem mint orvosnak, nincs nagyobb örömöm, mint egészséges, gyógyuló, vagy gyógyult embert látni.”

A kötelező BCG védőoltás és új terápiás lehetőségek következtében csökkent a gyermekkori gümőkóros megbetegedések száma. Kelet-Magyarországon elsőként megszervezték a rendszeres csecsemő- és gyermekbronchológiai vizsgálatok végzését. Elindították a gyermekkori krónikus bronchitis és asthma bronchitis diagnosztikáját, a betegek kezelésének és ellenőrzésének rendszerét.

Múltak az évek. Loós Tibor 1980-ban már az általa alapított intézmény huszonöt éves jubileumát ünnepelhette. Ebből az alkalommal egy nemzetközi részvételű gyermek-tüdőgyógyászati konferenciát rendeztek. Ennek a szakmai tapasztalatcserén kívül az is az eredménye lett, hogy kinyitotta a kaput Nyugat-Európába. Munkakongresszusokra jutott el Bécsbe, Badenbe, Bernbe. Elutazhatott Londonba és Helsinkibe, Münchenbe, az USA-ba.

Úgy érezte, hogy alkotóereje csúcsán van, amikor megkapta a levelet, melyben az állt, hogy 1984. július 19-ig maradhat osztályvezető főorvosi beosztásában. Ez a váratlan „elbocsátás” szinte megbénította. Arra számított, amire a jogszokás lehetőséget is biztosított, hogy a hasonló beosztással és habilitációval rendelkezők 65 éves korig maradhatnak.

− Erre nemcsak rengeteg folyamatban lévő munkám miatt számítottam  − mondja még ma is szomorúan -, hanem azért is, mert gyermekeink még tanultak, s bármilyen furcsa, a magyarországi orvosi nyugdíjból nem valami biztonságosan lehet iskoláztatni két egyetemistát. A döntés ellen fellebbezni nem lehetett… Végül elértem, hogy 1985. december 31-ig maradhattam, de akkor megszüntették a gyermektüdőosztályt. Hiába tiltakoztam, nem vették figyelembe egyetlen javaslatomat sem. Általános gyermekosztályt csináltak, s abba integrálták a gyermektüdőosztály „ágyait” is.

Pedig éppen a nemzetközi tapasztalatok azt mutatták, hogy nem az általános, hanem a speciális ellátásra van szükség. Végül még örülhetett, ha az általa alapított osztályon a másod főorvosi teendőket elláthatta. Sok megaláztatásban volt része, ha tiltakozott valami ellen, azonnal a fejéhez vágták, hogy összeférhetetlen.

Meg is ragadták az alkalmat, s amikor betöltötte a 65. életévét, azonnal végleges nyugdíjba küldték. Munkának egy tüdőgondozói szakrendelés maradt meg és néhány társadalmi kötelezettség: a múzeumfalu baráti köre, a nyíregyházi evangélikus egyházközség presbitériuma stb.

Családjáról így vall: „A feleségem a tanárképző főiskolán németet tanít, Tamás fiam agrármérnök, külkereskedő, Karin lányom jogász, a biztosítási szakmában dolgozik. Van egy unokám is, Danika éppen négyéves. Benne is sok örömömet lelem.”

Jó lenne talán megint sokkal nagyobb erővel és vitalitással dolgozni, hiszen éppen napjainkban azt tapasztalja, hogy egyre több a tébécés.

A város, amelyet már otthonának tekint, 1993. március 15-én díszpolgári címmel tüntette ki.

Ma is jóleső érzéssel gondol erre az elismerésre.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)