A tiglifütyő újjászületett

Ránevetett a XXI. századra, örült, hogy örömet szerezhetett Zsuzsika mama unokájának és dédunokáinak

Szaporátlan és babrás. Nem véletlen, hogy haló poraiból csak nagyon nehezen lehetett életre kelteni. Már-már feledésbe merült, de egyszer véletlenül belehasított az éterbe egy szó. Tiglifütyő. Annyira különleges a csengése, hogy jogosan érhetné a vád: halandzsa, kitaláció, ilyen nincs is. De van. Eleink egyik eledele. Szerencsére a minap szembe jött velem az emlékezet keskeny mezején. Odaköszönt, én visszabiccentettem neki. Aztán hirtelen belém hasított a felismerés. Hát ez meg kicsoda, micsoda? Még soha nem találkoztunk, nem is hallottam felőle. Egy eledel? Ráadásul ez nem is afféle főétel? Mit tudhatunk róla?

Reggelire készítette az Ecceri ember Ecceri asszonyának a nagymamája. Sem az anyja, sem az anyósa nem főzött tiglifütyőt, mert nem volt rá idő. A nagymama viszont ráért és meg is csinálta nem egyszer, nem kétszer. Mindig nagy sikere volt. Zsuzsika mama nagyon jó szakács volt, az akkori erős mezőnyben (hiszen hajdanán majd minden háziasszonynak mesterszakácsnak kellett lenni a szegény időkben, amikor a nincsenből kellett kirántani, kihabarni, kisütni, kifőzni valamit, ami laktatott és finom is volt) is jegyezve volt a tudománya. Előszeretettel rántott például krumplit, amire a vén Danilla (örökké éhes özvegyember volt szegény) mindig ácsingózott. Ha koldusok jöttek a faluba, mindig odairányította őket:

– Eriggyetek a nagy házhoz, ott halat esznek!

Na de térjünk vissza eredeti témánkhoz! Mi is kell a tiglifütyőhöz?

A hozzávalók minden háznál rendelkezésre álltak, egyedül a sót kellett boltban venni.

Búzaliszt. A lisztet maguk őrölték a község malmában a saját maguk által megtermelt búzából, melyet nem véletlenül hívtak annak idején életnek. Ha volt búza, akkor az maga volt az édes élet, akkor minden volt. Akkoriban még nem a térerőt, meg a wifit vadászták, hogy boldogok legyenek a lelki szegények.

Tojás. Ez sem a TESCO-ból került az asztalra, hanem paraszttyúkok pottyantották ki a hátsójukból hol szaporábban (a fénylő tavaszi napokon), hol kicsit spórolósabban (a komor és sötét késő őszi időszakban). A kokasok meg teli torokból kukorékolták, hogy a tyúkjaik mennyire serényen „dolgoznak”, kicsit el is túlozták a tojt mennyiséget, ezzel mintegy saját érdemeiket is kiemelve. Egyszer egy kis vörös kakas azt találta kukorékolni, hogy ő csak annak a statisztikának hisz, amit ő hamisít. Mondták ezt már mások is, a kijelentés egy alapvető tézis, hitelességét egyetlen baromfi sem kérdőjelezi meg.

Víz. Egy tojáshéjnyi kell három tojáshoz és körülbelül negyven deka liszthez. A víz akkoriban nem a falból jött, mint manapság, hanem a gémes kútból. Mondhatnám, hogy az élet vize, de nem akarok frázisokat puffogtatni. Egy csepp víz néha az életet jelenti a szomjazónak, ma meg lehúzzuk a vécén. Sírunk, hogy fogytán a vízkészletek, vizet prédikálunk.

Só. A bótbul csak ennyi kellett. Hozzál sót, meg petrót, esetleg ecetet. Egyszer egy fiút (Ecceri fiú is lehetett volna) az anyja ecetért küldött a boltba. A fiú ismételgette magában a boltba menet a „bótkerten”, hogy „zecetzecetzecet”. Aztán amikor belépett a boltba a boltos udvariasan rákiáltott:

– Mit akarsz?

– P-p-petrót!

Ez bizony megtörtént az Erdőháton!

Mi kell még a tiglifütyőhöz?

Túró. A túró a házi fazekakban (vagy inkább fazokokban)kelt életre. Az anyatej szülte a őt is, mint testvéreit: a tejfölt (téfelt), írót, savót, aludttejet, gulásztát, sajtot, tejszínt, vajat. A tej kimeríthetetlen forrása a régi és modern receptkönyveknek egyaránt. A túró úgy készült, hogy a tejet lassú tűzön meg kellett fűteni, hogy megkeményedjen. Aztán két napig állt a savóban, mielőtt kiszűrték. Szűrés után már csak meg kellett enni. Lehetőleg két pofára.

Tejföl (téfel). A tejfel akkoriban nem 12, meg 20 százalékos volt, mint mai modern világunkban, hanem száz, vagy inkább százegy százalékos. A tejfel tetőtől talpig tejfel volt, még csak véletlenül sem került bele idegen anyag. Az aludttej tetejét gondosan szedegették és csészében gyűjtötték. Még a macska is megnyalta utána a száját.

Aztán a liszt, tojás, só, víz, tejföl és túró egyszer csak összeállt tiglifütyővé. Ott mosolygott az asztalon a nagy tálban, majd a tányéron. Ránevetett a XXI. századra, örült, hogy örömet szerezhetett Zsuzsika mama unokájának és dédunokáinak. A tiglifütyő újjászületett.

Írta:
Borbély Balázs
Written by
Szerző: 2020. 08. 19.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése