Az Erdőhát hajdan a szarvasmarhák,  juhok, kecskék, disznók Eldorádója volt

A hatalmas legelők – amelyek azért már a XX. század elején is fogyóban voltak – élettel voltak tele. Az életet nem csak a híres legelők hagyományos flórája és faunája jelentette, hanem a bégető, bőgő, mekegő vagy éppen röfögő négylábúak bábelinek nem nevezhető hangorgiája. Ez így volt tökéletes. Sokat szidtuk, urambocsá’ átkoztuk valamikor a csordákat, amikor esténként „elkaptuk” egyiket-másikat. A jámbor tehenek csak billegtek előttünk, telt tőgyük ide-oda billegett, ha jó volt a csordás, akkor bizony óriásira duzzadva. Otthon aztán várta a gazda, na meg a gazdasszony, mert a fejés főként a nők feladata volt. Olyan volt, mint a mosogatás, meg a főzés.

A tejcsarnokba aztán már inkább az „ember” vitte a frissen fejt tejet, hogy aztán lopiba’ besurranjon egy kis szeszes itókára a lakhely és a tejcsarnok között pár perc kitérőre lévő italboltba, azaz a korcsmába. A pár perc kitérő el is húzódhatott, az idő dimenzió nyújtása egyenes arányban volt az asszony tűrőképességével. Ezzel az angolszász tudósok nemigen foglalkoztak, pedig sok-sok Nobel díjat bezsebelhettek volna annak a jelenségnek a kutatásával, hogy miért nő meg az egységnyi út optimális megtételére vonatkozó idő tartama, ha az egységnyi út az otthon és a tejcsarnok között tartalmaz egy korcsmát is. Ahhoz viszont már derékszögű koordináta rendszerre lett volna szükség, ha az útszakaszon a lakóház és a csarnok között nincs italmérés, az Alfától az Omegáig azaz a starttól a célig eltelt idő mégsem lett rövidebb. Hosszabb lett, ami nem a tér és idő dimenziók görbítése miatt történt, hanem… Na itt lett volna a kihívás Einstein és társai előtt, hogy ezt a rejtélyt megfejtsék. Elmulasztották. A tudomány szegényebb lett néhány képlettel, na meg az erdőháti tejszállítás és a vendéglátó ipari egységek forgalma közötti összefüggés megvilágításával. Ez sajnos ma már nem reprodukálható, ugyanis időközben megszűnt a háztáji szarvasmarhatartás, ezzel egyidejűleg először a tejcsarnokokat zárták be, ma meg a falusi korcsmákat.

A tejcsarnok illatait soha nem feledi el az ember, ha akár csak egyszer is belépett oda. Gyerekfejjel nem szerettem oda járni, mert akkoriban a fentebb taglalt „korcsma szindróma” nekem még nem jelentett semmilyen opciót, másrészt meg volt, hogy sorban kellett várakozni, amit soha nem szerettem. Az egyenes adásban és élőszóban elhangzó falusi krónika is a felnőttekről szólt, nem pedig az én korosztályomról. De most, ahogy visszatekintek erre az időszakra, újra érzem az ottani illatokat, a frissen fejt tej szagát, amit beleöntöttünk a nagy gyűjtőbe. Aztán beírták az aktuális mennyiséget a tejkönyvbe, vagyis beírták volna, mert én rendszerint otthon felejtettem. Néha szándékosan, most már elmondhatom. Nem akartam még azzal is vesződni. Ma már a tejcsarnoknak csak az emléke maradt meg az én kis szülőfalumban. Elbontották, ma virágágyás őrzi a helyét. Más idők, más illatok. Az is eszembe jut, hogy hányszor megtréfált a tejcsarnok éjszakai őrzőfénye, amikor éjszaka érkeztem haza és gyakran gyalog tettem meg az utat Fülesdtől hazáig. Ennek a fő oka az volt, hogy nagy volt a forgalom Fehérgyarmattól Tiszabecsig, viszont Vámosoroszi kitérő lett volna. Így aztán általában a fülesdi letérőig hoztak, onnan meg szépen hazagyalogoltam. Ilyenkor a csarnok jelzőfénye olyan volt mint egy lámpás. Nincs többé ilyen lámpás, igaz én sem stoppoltam már nem is tudom mióta.

A korcsma is eltűnt, vagyis nem tűnt el, csak nem működik. A honi korcsma kultúra a végóráit éli, itt keleten mindenképpen. Ma már az a kuriózum, ha egy faluban a hagyományos korcsma fenn tud maradni, azaz működik. Az Erdőháton nem sok ilyen hely van. Nem akarok szociológiai fejtegetésekbe belemenni, ezt meghagyom az angolszász tudósoknak. Van azért még mutatóba néhány, de nagyon sok faluból úgy tűnt el a korcsma, mint a fiatalság. Nyomtalanul. Ide tartoznak még a gémeskutak is, de ezekről majd inkább máskor írnék.
Az én vidékem számomra a legszebb még ma is. A vidék falvai és legelői szintúgy. Ami elmúlt arra jó szívvel emlékezek, ami van és lesz azt kénytelen vagyok elfogadni. Vannak azért még emberek, akiket meg lehet kérdezni, mert tudományuk velük együtt sírba szállna. Vannak helyek, amelyeket fel kell keresni, vagy éppen őrizni és ápolni kell, mert ugyanaz lenne a sorsuk, mint tejcsarnokoké, vagy korcsmáké. A legfontosabb mégis az, hogy az erdőháti emberek próbálják segíteni és támogatni egymást, mert ez a vidék fogyóban van ami a humán erőforrást illeti.

A végére egy pozitív példát teszek „közszemlére”. A Csaholci tanya legelőjén egy borzasztóan rossz minőségű, hepehupás, de mégiscsak aszfaltos út visz keresztül. Nulla kilométer per óra sebességgel haladtam azon a tájékon, amely számomra az egyik legszebb ezen a világon. A csorda az út mellett pihent. Gyönyörködtem a tehenekben, borjakban, a csodálatos panorámában. Örültem a pillanatnak, hogy ott lehetek. Az élmény, amit ott él át az ember leírhatatlan. Ahogy a csordát stírolom egyszer csak elém toppan egy hegy. Majd még egy, még egy. Heten vannak mint a gonoszok. A csorda tenyészbikái ők, nagyon jól elvannak a 2-300 tehénnel, de ha ugyanarra a tehénkére vágyik mindkettő, akkor bizony a tettek mezejére lépnek. Igazából ők voltak ennek az írásnak a kezdeményezői. Nem direkt módon, hanem látványuk alapján.