Korona-mese – 10. Bobo koronás-vizsgája
A nagy nap
– Óóóóó, mi lesz velem! – jajdult fel Bobo kora hajnalban, amúgy is nyugtalan álmából. – Kilencre kell beérnem a vizsgára az iskolába. Zuhanyozás, reggeli 15 perc, a buszozás is annyi, kell 5 perc, hogy beérjek a kaputól… Az 30, nem 35 perc összesen… Na, de azt mondta Bíborka, érjek oda időben, ami szerinte minimum fél órát jelent az osztályozó bulim kezdete előtt… Még végül rendes gyerek leszek! – vigyorodott el Bobo. – Főleg, ha Csiporka intelmét is betartom, és viszek virágot a tanító néninek… Oké! Viszek, és a zsebpénzemből veszem meg! Arra kell még 10 perc, vagyis összesen az már 45 perc. Jé – kapott észbe –, lassan megtanulok számolni! – motyogta maga elé elégedetten. – És akkor még fél nyolcig van két és fél órám átnézni mindent! Bárcsak Csiporkáék is ott lennének! Tőlük rögtön jobban érzem magam!
– Krrrr! Krrrr! – hasított bele a hajnali csendbe a mobilja.
– Ki a fene lehet??? – gondolta, majd az egy hetes iskolapótló tréning hatására átgondolta: Ki kereshet épp most, amikor az egész korona-mizéria alatt nem jutottam senki eszébe???!!! – Na, ki vagy, és mit akarsz? – szólt bele végül a telefonba, majd azonnal váltott: – Akarom mondani: – Tessék! Itt Bolhafi Bobo!
– Gondoltam, hogy nem tudsz aludni! – hallotta Csiporka kicsit még álomittas hangját. – Van kedved egy utolsó, közös ismétlésre?
– Van hát! – könnyebbült meg Bobo abban a pillanatban.
– Akkor kapcsolj netet, és hívlak Messenger video-cseten! – bontotta a vonalat a bogárka.
Mire Bobo végiggondolta, milyen szerencsés, hogy ilyen szuper barátai vannak, addigra cserregett is a mobilja ismét. Gyorsan felvette, és egy nagyot sóhajtott örömében, amikor meglátta Csiporka megnyugtató mosolyát.
– Akkor indulhat egy kis villámszámolás?
– Meheeeet! – vigyorgott Bobo.
– 5+2=?
– Az 7!
– 3+6=?
– Az 9!
– 6+5=?
– A 6-hoz négy kell, hogy 10 legyen, és még van az 5-ből egy, akkor 11! – vágta rá Bobo, boldogan, hogy már nem gabalyodott bele a tízes átlépésbe.
– Szuper! – dicsérte meg Csiporka. Akkor most következzen egy kis gondolkodós: – Két szem cukor 32 forint, mennyibe kerül 3 szem cukor, hogy mindegyikünknek jusson?
– Ha…, két szem 32, akkor 1 szem annak a fele… Tízen valahány, mert 10+10 az húsz csak, 15+15… Az már harminc! Már közel járok! Akkor egy szem 16 forint! A 3 szem meg 32+16 lesz! 32+10 az 42, meg hat, az 48! És van is annyim cukorra a vizsga után! – nevetett fel Bobo.
– És ez milyen betű? – kanyarintott fel egy p-t Csiporka kék filctollal egy papírra.
– Szerintem őt szoktam keverni a d-vel, a fejre állított párjával! Akkor egy p! – vágta rá egy kis tanakodás után Bobo.
– Eltaláltad! Éljennn! Akkor jöjjön egy kis olvasótábla! Még este írtam neked egy újat. Minden betűre figyelj oda, ne csak a szavak legelejére!
– Pa, pá, ép, pép, púp, papa, pap… Nem nap! – helyesbített Bobo, amikor észrevette, hogy az első betű bal szára rövid. – Nép, pán, japán – olvasta Bobo szépen, megfontoltan, és szinte hibátlanul.
– Ha figyelsz, ez is menni fog! A többi betűt eddig is tudtad már! – örvendezett Csiporka. – Akkor most diktálok! Figyelmesen írd le a szavakat! Figyelj a füleddel, hol van rövid, hol hosszú magánhangzó, vagy mássalhangzó! Meg tudod a ly és j-re is!
– Várj! Előveszem a gyakorlómat! Olyan hálás vagyok Ibinek, hogy olyan füzetet vett nekem ajándékba, amihez hozzá van kötve a toll is! Amúgy sosem találok egyet sem! – vigyorgott Bobo munkára készen, majd Csiporka szavait, mondatait szépen, szinte hibátlanul leírta.
– Na, elég! Menj és készülődj! Szerintem nem lesz baj veled! Csak ne izguld agyon magad!
– Ne félj! Ott leszünk veled! – kiáltott bele Bíborka a beszélgetésbe. – Ibi, meg én most ébredtünk! Összekészülünk, és megyünk hozzád, az iskolába!
– Komolyan??? – ragyogott fel Bobo legszebb mosolya. – Akkor sietek, és randi a suli előtt!! És köszönök mindeeent! – kiáltotta Bobo, majd kilépett a beszélgetésből.
– Indulhatunk, tanító nénik? – viccel Ibi a két izgatott bogárkával egy jó fél óra múlva, az ajtóban toporogva, a kocsi kulccsal a kezében? Nehogy lekéssétek ezt a csodavizsgát!
Mire az iskolához értek, Bobo szinte vigyáz állásban állt a tanító néni előtt, és épp átadta a virágcsokrát, mire Stefi néni, szélesen mosolyogva, azonnal bekísérte a tanterembe, meg sem várva a kiadott kezdési időt.
– Gyere, te kis korona-lustaság! Adom a feladatlapokat! – hallották Csiporkáék, akik azonnal felröppentek a nyitott ablak párkányára, hogy beintegessenek Bobónak.
Aztán csak ültek szótlanul, elgondolkodva, izgalomtól szoruló gyomorral, észre sem véve az idő múlását.
– Kééész vagyok! Sikerült! – pattant közéjük váratlanul Bobo. – Köszönök mindent! Ígérem, egy életre megtanultam a leckét! – ölelte át két barátnője vállát szeretettel.
***
Molnár Ágnes
