A harangok szavának nem húzhattak határt

Elásva várta feltámadását a nemzeti színű szalag. 1918-ban viselte a vállán idős Fazakas Imre, aki akkor bíró volt Csíkmadarason

Minden délben jó étvágyat kívánnak egymásnak és bizonyára azt is meg szokták egymás közt beszélni, hogy egyszer majd talán közösen ülnek le egy ünnepi asztalhoz, ami minden bizonnyal a bőség asztala lesz, amihez mindenki hozzáfér

Trianon. A magyar fülekbe belehasít ez a szó, egyenértékű a fájdalom kifejezéssel. 100 éve fáj, akkor is, ha nevetek. Ma is eleven még a seb, el sem tudjuk képzelni, hogy 100 évvel ezelőtt hogyan élték meg elődeink. Nem maradhatunk némák, még akkor sem, ha az elmúlt 100 év alatt már le lett írva minden, amit Trianonról le lehet írni.

1939-ben kiadtak egy könyvet. Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék monográfiáját. Ekkor már Kárpátalja újra a mienk volt és napirenden volt Észak-Erdély visszatérése is. Addigra már a történelmi Bereg és Ugocsa vármegyék gyakorlatilag területileg helyreálltak. A többit tudjuk.

A családi legendáriumba nem tudok visszalapozni. Egyik nagyapám az első világháború idején Amerikában élt, a másik meg még gyerek volt. Dédnagyszüleim ekkor már megjárták katonáékat, egyik dédnagyapám négy évig és kilenc hónapig szolgált a Monarchia hadseregében javarészt Bosznia-Hercegovinában. Haláláig mesélte a katonaélményeit, a hálátlan utókor viszont holmi Háry Jánosnak gondolva még azt is megkérdőjelezte, hogy ez az ország létezik. Szegény dédnagyapám meg csak mondta és mondta rendületlenül. Trianont biztos, hogy nem értette, mert ő még a Balkánon is a birodalom területén szolgált.

A birodalom aztán itt már nem vágott vissza.

Trianohoz kapcsolódóan felbukkan még egy különleges történet. A mátészalkai római katolikus pap visszaemlékezéseit olvasva egy érdekes történet bontakozik ki Szatmárban. (is) Előbb 1918 végén kósza hírek a visszafordíthatatlan vereségről, meg egyesek már ekkor előre vetítik a nemzet tragédiáját is, ami az újonnan kialakított államhatárokat illeti. A románok a csengeri, fehérgyarmati és mátészalkai járásokat egyaránt meg kívánják kaparintani. Az események felgyorsulnak: őszirózsás forradalom és annak vetületei, frontról hazatérő elkeseredett katonák forrongó indulatokkal, szikrára váró izzó csőcselék azt lesi, mikor indulhat a szabad rablás, tanácsköztársaság a maga káoszával, oláh (román) hadsereg közeledése Szatmár irányába. Csak a székely hadosztály tartja magát, harcolva vonul vissza, vitézül helytállva a vérzivataros időkben. A kocsordi Kraszna híd az elkeseredett küzdelem egyik központja, ma mementója. Végül győz a túlerő, elvonulnak a székelyek, bevonulnak (Mátészalkára is) a románok. A megszállók Mátészalkán túszul ejtenek 16 helyi vezető, köztiszteletben álló személyiségét azzal, hogy, ha a megszálló (amúgy megszállóként sarcoló, erőszakoskodó, rabló, bántalmazó) román katonák közül egynek is baja esik, a túszok közül egyet nyomban agyonlőnek. Erre a túszok megijednek és azzal állnak elő, hogy a proletárdiktatúra idején megismert és Mátészalkán maradt bajkeverők talán majd szándékosan bántalmaznak románokat az ő agyonlövetésük érdekében. Hogy ezek kik? 33 nevet bediktálnak a románoknak, akik közveszélyesek. Ezeket is behozzák túsznak. (magyar magyarnak talán csak nem farkasa?)

A románok úgy döntenek, hogy a 33 proletár kommunistát agyonlövik. Erre megszólal a lelkiismeret, a 16 vezető személyiség könyörög a magyar “ellenségeik” kegyelméért. A románok hajthatatlanok, de később a kivégzendők számát 10 főre redukálják, majd a kivégzést elhalasztják.

A helyzetet végül nyolc Nagykálló környéki falusi fiú “menti meg”. Ez a nyolc hős fiatal megtámadta korábban a románok egyik alakulatát és botokkal megvert egy román szakaszt. A fiúkat nem sokkal később a románok elfogták, Szalkára szállították és az egyik helyi iskola udvarán már korábban megásott sírokba lőtték őket. Ők lettek a mátészalkai túszok megmentői akaratlan, hősök ők akkor is, ha nem akarták, hogy azok legyenek. Aztán a románok kivonultak és jött Trianon. Érthetetlen pusztítás, rombolás, gyász. Nem értem én ezt a világot…

Emlékezzünk meg Nagybányáról is imigyen: Nagybánya Asszonypataka volt valaha, mert amíg a fiúk a bányában dolgoztak, addig a várost átszelő Zazar folyóban az asszonyok mostak ruhát, aranyat, éppen ami volt. Nagybánya annyira gyönyörű, hogy le sem tudom írni. A fekvése, a történelmi óvárosa, a történelme páratlan. A nagybányai festőiskola nem véletlenül itt vert gyökeret, illetve az sem, hogy azok a korszakos zsenik épp itt alapítottak festőiskolát, írtak (művészet) történelmet. Aztán alkottak jeles műveket és a hozzájuk kötődő legendárium sem csekély. Thorma János, aki az egyik legjelesebb oszlopa volt ennek a festőiskolának, nem csak a vásznon jeleskedett, hanem a műtermen kívül is. Amikor megjelent az egyik legkiválóbb helyi mulatóban, akkor rendszerint zárórát rendeltek el. Az ajtókat bezárták, se ki, se be. A cehhet ő állta, a mulatás gyakran csak harmadnap ért véget. Egy alkalommal, 1920 után Thorma Jánosnak Bukarestben akadt dolga, találkozott Ferdinánd román királlyal is, aki szintén nagy borissza és mellette műkedvelő is volt. A román király ivóversenyre hívta ki művészünket, aki elfogadva a kihívást nemes egyszerűséggel asztal alá itta a román királyt. A király ezt respektálta, olyan írást adott a festőművésznek, hogy ő gyakorlatilag ezt követően azt csinált, amit akart…

Van még történet, ami Trianonról szól…

Aranyozott szállal hímezve és gyöngyökkel ékesítve

Zajta akár lehetne egy csillag is a magyar trikolóron, Communitas fidelissima, azaz a leghűségesebb magyar falu. Vitéz Gaál Lajosnak köszönhető, hogy az első világháború után Zajta felszabadult a román fennhatóság alól. Ha ez a jeles férfiú nincs, akkor ma Zajtát talán Zajtaunak hívnák, ha a fantáziadús román névadásokból indulunk ki. Nem így történt és ez így van jól. Gaál Lajos volt az igazgató kántortanító a faluban 1920-ban, az ország megcsonkításának évében. Tudta, hogy Zajtát Magyarországnak hagyták a diktátumban, a románok mégis magukénak tudták. Hősünk nem kis kockázatot vállalva ezt a magyar miniszterelnök tudtára juttatta és elérte, hogy Zajta újra Magyarországhoz tartozzon. A hétköznapi hősök a nagy tettek végrehajtói. Szembe szomszédja Nagypeleske, neki sajnos nem volt Gaál Lajosa, rajta már a peleskei nótárius sem tudott volna segíteni. A szomszédok harangjai gyakorta kongatják egymásnak az egyik szerencséjét, a másik szerencsétlenségét. Minden délben jó étvágyat kívánnak egymásnak és bizonyára azt is meg szokták egymás közt beszélni, hogy egyszer majd talán közösen ülnek le egy ünnepi asztalhoz, ami minden bizonnyal a bőség asztala lesz, amihez mindenki hozzáfér. Ha felmegyünk a Zajtai főút végén található töltésre, Szatmárnémeti magasabb épületei integetnek felénk hívogatóan.

Nem, nem, soha!

A képek forrása: itt
Szerző: 2020. 06. 04.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló