András napja ma vagyon

Disznóvágással, jó kedvvel, az est végén pedig cigány muzsikával

Beköszöntött az igazi ősz néhány napja néhány napra, mielőtt az ember-hónapok utolsójába fordulna a Föld. Maholnap decEMBER, itt a tél, végére érünk ennek az évnek is. Mordra fordult az idő, András napja van. Az ősz nevezetes nappal zárja le korszakát minden évben. András napja jeles nap volt régen is és ma is. Ekkor kezdődtek a disznóvágások, a szerencsétlen áldozatok halálsikolya éppen úgy hasított bele a hajnali csöndbe, ahogy a hentes kése a gondosan megperzselt disznó húsába. A disznótorok már ezerszer meg lettek énekelve, örökítve, mint a falusi élet természetes, de mégis ünnepi eseményei. Ünnep volt ez, igazi TOR, ezen a napon a munka mellett a jókedvé volt a főszerep. Mindenki jót ehetett, jót ihatott, ezen a napon egy kis időre el lehetett felejteni a mindennapok gyötrelmeit, a kedvtelenséget, a nélkülözést, az ínséget. Vagy nem. Hajdanában az Ecceri fiúék is megülték minden évben az András napot. Általában disznóvágással, jó kedvvel, az est végén pedig cigány muzsikával. Mert számon volt tartva a falu végén is, a Dankó utcában, hogy az Ecceri fiúéknál tor van. Ott mindig jó szóval fogadták a bandát, jutalmuk sem maradhatott el soha. Egészségetekre!

Ködös őszi reggeleken gondolatban az Erdőháton vagyok. Csípős a hajnal, sáros és nyázgás minden. Lassan ébredezik mindenki, a köd jól érzi itt magát. A csípős hajnalok ködfátyolát látom most is, ahogy betakarja a Szomogát, vagy a Patakhátot. Szürke minden, a csizma ólomnehéz a rátapadó agyagos sártól. Vendégmarasztaló a mi földünk, nehéz tőle elszakadni, tán nem is lehet.

Szeretek ilyenkor is barangolni szülőföldemen, az Erdőhát festői rétjein, erdőiben, patakjai mentén, holtágak rég kiszáradt medreiben még akkor is, ha a száraz árkok, víz nélküli holtágak mindig szomorúsággal töltenek el. Képzeletem visszarepít egy régi világba, amikor mi emberek még nem uraltuk le a környezetünket, nem avatkoztunk bele a Teremtő munkájába.

Valamikor hatalmas erdőség borította be ezt a tájat, a Túr folyócska sem volt megzabolázva. Ide oda kanyargott olyan girbegurbán, hogy egyik kanyar a másikat érte. Nagy úrnak képzelte magát, úgy gondolta, hogy itt minden az övé. Az ő ártere. Ha arra támadt kedve, akkor kiöntött, körbenyaldosta a bokrokat, fákat, néha-néha még benézett egy két közelebbi faluba is. Oda persze soha nem hívták, nem örültek a hívatlan vendégnek. Aztán addig-addig huncutkodott és kártékonykodott, hogy ő is a nagyobb testvérei sorsára jutott. Megzabolázták, azaz szabályozták őkelmét is, mint a Tiszát, meg a Szamost is. Amikor elkezdődtek a munkálatok, már hiába magyarázta, hogy ő nem gondolta komolyan azokat az áradásokat, nem akart ő kárt okozni senkinek, nem hittek neki. Azóta eltűntek a kanyarok, búsan árválkodnak a holtágak, egyre másra száradnak ki. A kis Túr sűrűn megkönnyezi ezeket a testéről letört, leválasztott medreket, ahol egykor olyan vidáman fickándoztak a halak, szorgalmasan csattogtattak ollóikkal a rákok, akik a halak pikkelyruháit szabták. A szitakötők táncolva röpködtek és kötötték a szitát, a vízipókok pedig igazi csodapókoknak érezhették magukat. A halászmadarak vígan jártak lakmározni ezekre az akkor még élettel teli, pezsgő, de mára teljesen elárvult, kiszáradt, halott helyekre. Az ember megbüntette a kis Túrt is, mint oly sok minden mást ezen a Földön. Az erdők is megritkultak, mert egyre több fát vágtak ki, szántóföldre volt szükség, meg legelőre. Van szántóföld, fogynak már a legelők is, egy-egy aggastyán vadkörte, vagy tölgyfa ingatja búsan lombkoronáját.

– Sic transit gloria mundi!

Mert a tölgyfa (latinul Quercus), a vackor (Pyrus pyraster) egymás között néha latinul susognak. Ezt úgysem értik a maiak, kevés „deákul” tudó van közöttük.

Ha egyszer elmegyek innen, képzeletbeli zsákomban elviszem magammal a Túr zúgását, minden hullámát, minden egyes cseppjét. Belerakom a ködfoszlányokat is, meg a holtágak összes emlékét. A zsákom olyan nagy lesz, mint a csillagos égbolt úgy augusztus tájékán, a kiszáradt patakokat, a kivágott fákat a hullócsillagok jelzik. Képzeletem határ nélküli zsákjába ők is beleférnek, meg ez a zord őszvégi idő is 2019 november havának utolsó napján, a nevezetes András napon.

Írta:
Borbély Balázs
Written by
Szerző: 2019. 11. 30.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése