Magosliget gyönyörű erdejében

Zarándokoljanak el ide, nézzék meg a „Boldog ember” sírját, majd tekintsék meg a kora tavasszal virágzó csodálatos kárpáti sáfrány mezőt

Tiszabecs után Uszkán keresztül továbbhaladva délkeleti irányba a következő megálló Magosliget. A falu elején lekanyarodhatunk Kispalád felé, de egyenesen menjünk tovább, a magosligeti „Champs-Élysées” -én egészen a ravatalozóig. Ott van ugyanis a falu vége.
Magosligeten járva van a járókelőnek olyan hangulata támad, hogy itt tényleg valaminek a végén, de legalábbis a szélén járunk. A világvége hangulat nem minden esetben negatív előjelű, én nem tekintem annak, lehet, hogy jobb, mint maga a világ, amely lesajnálóan tekint rá, mint szegény vidéki rokonra. Megvan a maga romantikája, de ezt csak az érzi, aki akarja is érezni. A kis templomocska, a faluszéli temető, amely már a határsáv része, a kis sáros, vagy poros főutca különlegesen bájossá teszi ezt a kis szatmári aprófalvat, amely mindig is szatmári és mindig is apró volt. Határos Ugocsával, amely ugyanolyan liliputi volt a vármegyék között, mint Magosliget a falvak között. Az itt lakók sorsa a kemény küzdelem a természet erőivel, az aktuális földesúrral, földbérlővel, politikai rendszerekkel, elnyomókkal, elnyomottakból lett elvtársakkal és elvtelen társakkal.

Szirmai Szirmay Antal 1810-ben azt írja, hogy terem itt a sárga agyagos-homokos földben búza, tengeri, árpa és zab is, kaszálója is van, valamint „szép makkos erdei”.Az erdőknek neve is van: Cserköz, Karátson Égre, avagy Felső-Erdő. Ez utóbbi erdő a Szugoly részeként megjárja Csehszlovákiát, a Szovjetuniót, ma pedig Ukrajnát boldogítja. Az erdő persze nem utazgat, hanem a határok jönnek, mennek, országok alakulnak, majd tűnnek el a Történelem feneketlen mélységében. Semmi sem tart örökké.
A falu északi oldalán folyik a Batár, a Tisza egyik mellékfolyója (inkább mellékpatakja), rangját emeli, hogy 1920-ban határfolyóvá nevezték ki. Valamikor azért volt benne annyi víz, hogy egy vízimalom is működött rajta, mégpedig a „Báró malma”. Látom lelki szemeimmel, ahogy a derék magosligeti (meg környékbeli) emberek viszik az „őrleni valót”, majd elégedetten mennek haza az őrleménnyel. Lesz kenyér, lesz minden. 1810-ben fatemploma volt, reformátusok lakták. Ma kőtemploma van.

Egykoron Tiszaújlakra és Szatmárra (Szatmárnémeti) hordták a portékáikat a „ligetiek”, egy bizonyos Magosligethi Hagara László kapitány volt a birtokosa. A Hagara família 1765-ben kapta Mária Teréziától, egyben engedélyt kaptak a Magosligeti előnév viselésére is. Vajon mi történt eme nevezetes famíliával?
Eltűnt, mint például a Bóbic nevű sziget, vagy a Bükkös nevű bükk erdő, a Kenderártó néven ismert kenderáztató hely, vagy Nagy László tanyája, ami régen Weisz tanya volt, vagy éppen a Szénégető ahol nem tudom, hogy mit égettek. A Rozsverem dombja is megérne egy misét, vagy legalább egy mesét, itt ugyanis úgy tartották, hogy a „dombok alatt rozsvermek voltak”, de ez nem minden, ugyanis „az idősek úgy tudják, hogy valamilyen harc halottait temették ide.” A történelmünk nem szűkölködik harcokban, így az esetleges hadi sírok az idők kezdetétől akár napjainkig bármikor keletkezhettek.
A „boldog ember” falva. Joó György, alias Papp Mihály itt élte le az életét, Móricz Zsigmond rokona volt, a rokoni kapcsolat révén kereste meg az akkor már híres írót Budapesten, aki megírta emberünk élettörténetét. A boldog ember azt remélte, hogy neki is jut a hírnéven túl – amit szűkebb pátriájában nem sokra tartottak – valami kis pengő is, hogy még „boldogabb” legyen, de Zsiga bátyánk nem a bőkezűségéről volt híres.
Móricz Zsigmond 1929. július 1. (hétfő) napján az alábbiakat írja naplójába, említést téve egy szegény rokonról:
(előzmény: 1929. június 30-án Tiszacsécsén a falu nagy ünnepélyt rendezett híres szülötte tiszteletére, akit díszpolgárrá is avattak)
” A gazdag parasztrokonok tartózkodók voltak, a szegények viszont, a Móricz rokonok, azok úgy kapaszkodtak, csak energiával lehetett lerázni. Papp Mihály Magosligetről ott kuncsorgott:
– Zsiga bátyám, szeretnék egy kis bort inni, de nincsen nálam pénz.
– Na látod milyen jó, holnap nem fáj a fejed.
Miklós öcsém még naivabb volt, öt pengőt adott.”
Aztán 1932-ben Papp Mihály mégis megkeresi a híres rokont, gondolom abban is reménykedett, hogy hátha javult azóta. Aztán bizonyára rájött, hogy aki szegény, az a legszegényebb.
Az arra tévedő vándor elzarándokolhat a magosligeti temetőbe, a „boldog ember” örök (?) nyughelyére. Különleges hangulatot áraszt a sírkert, a világvége hangulat szinte fokozhatatlan. A hatalmas fák árnyékában nyugszanak ennek a parányi kis falucskának egykori lakói az utolsó trombitaszóra várva. A temető az országhatár közvetlen közelében van, történtek itt már fura dolgok. Valami emberrablásról susognak a temető fáinak levelei. „Vadkeleten” minden előfordulhat, még az is, hogy az „odaátra valók” átjönnek ide és sajátosan drasztikus eszközökkel foganatosítják vélt, vagy valódi követelésüket. De persze ezek titkos dolgok, senkinek semmi köze hozzá. Nem is tud róla senki, csak János, meg a város.
Azért vannak itt békésebb dolgok is, na meg azt talán még nem írtam le, hogy Magosliget a világ egyik legszebb helye. Ha valaki ide születik, annak biztosan, ha valaki idetéved és példának okáért betéved a Magosligeti-erdőbe, a tölgy-, kőris-, szil-, gyertyánfák közé és esetleg éppen tavasz elején járunk, az nem biztos, hogy vitába száll az állítással. Kívánom mindenkinek, hogy zarándokoljanak el ide, nézzék meg a „Boldog ember” sírját, majd tekintsék meg a kora tavasszal virágzó csodálatos kárpáti sáfrány mezőt Magosliget gyönyörű erdejében.
Én rendszeresen ellátogatok ide és ha megpillantom a határban a Kárpátok bérceit, akkor akár azt is kijelenthetem, hogy boldog vagyok.

Szerző: 2019. 09. 26.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló