Gyulaháza

Szakemberek egyöntetű véleménye szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg megye óvodatörténelmének jeles lapjaira kívánkozik Pénzes Ilona neve. A csodálatos pedagógiai érzékkel megáldott, kedves, megbízható vezető óvónő Gyulaházán foglalkozott a kicsinyekkel, ugyanakkor kimagaslóan sokat tett azért, hogy a megye óvodáiban szakszerűbb tevékenység folyjon. Olyan csendben távozott a földről, ahogy egész életét folytatta. Még gyógyíthatatlan betegségének hírével sem terhelte a környezetét. Csak szűk családjának tagjai tudtak arról, hogy felvette a küzdelmet azzal a kórral, amely általában nem kímél senkit. Méltósággal fogadta a betegséget, amely kinyitotta számára az ajtót, hogy egy más dimenzióban ismét találkozzon szeretett szüleivel, akikre soha el nem múló hálával emlékezett. Egy nagyon szép visszaemlékezésben Pénzes Ilona azt írta róluk: „úgy éltek ők, ahogy élni érdemes.” Édesanyja érzelmes, lelket finomító mesékkel gazdagította. Az apuka lelkiségét tükrözi, akinek a meséiben az erdők királya nem az oroszlán volt – amely vadságával, ragadozó voltával győz – hanem az elefánt. Az elefánt méltóságot parancsoló termete, hatalmas ereje nyugalmat, fegyelmet parancsolt az erdő állatai körében.

„Életem csodaszép napjai, gyermekkorom emlékei, ifjúságom viharai, munkám sikere, szüleim ápolása, vigasztaló gondozása. A szeretteimmel töltött boldog napok emléke és életem szomorú percei itt kavarognak. Amikor betegségben szenvedőkért imádkoztam, amikor keserűséget kellett átélnem, amikor koporsók mellett álltam. S most ott, ahol e sok fajta érzést éreztem, ott lapul meg az alattomos kór. Nem fáj, nem tesz bénává, de érzem, hogy a lelkem sajog.”

Tudta, érezte, hogy családtagjai, munkatársai, barátai szeretik, aggódnak érte, imádkoznak érte, és megpróbálnak segíteni. Először úgy döntött, nem megy be az óvodába, de hallgatott orvosai tanácsára, és amíg ereje engedte, bement élete talán legfontosabb színpadára. A daganat diagnózisával a fejében fájdalmas volt látni a kollégákat, a gyerekeket, hisz minden a búcsúra emlékeztette. Elhatározta, hogy a régi mentalitásával lép be az intézménybe. Csak azt látta, hogy a munkatársai elfordulnak és sírnak. A polgármesterrel, Bardi Bélával is őszintén megbeszélte az orvosi tényeket. Ő bátorította, kérte, hogy ne távolodjon az intézménytől Ilona. Nem volt hiába a munkája – érezte a vezető óvónő – ha így értékelik és aggódnak érte. Nagy boldogsággal töltötte el, hogy Gyulaházán élhetett 53 esztendőt, ahol annyi ember együtt érző szeretete segítette a nehéz napokban. Életfa – ezt a nevet ő adta a gyulaházi óvodának. Még megérte, hogy ünnepélyesen felvegye az intézmény ezt a nevet. Pénzes Ilona hímezte a terítőket a templomba, a ravatalozóba, az óvodába. „Tiszta forrásból merítsenek a kollégák” – mondogatta. Kemencét építtetett az óvoda udvarán. Tárlatot állított össze egy naiv festő műveiből. Önkormányzati képviselőként odaadó munkát végzett. Szolgálta az övéit.

Visszaemlékezésében Pénzes Ilona végtelen kedvességgel és meghatottsággal írja le családtagjai, rokonai, barátai, kollégái karácsony előtti segítségnyújtását. Advent utolsó vasárnapján elment hangversenyre, és a karácsonyi énekek gyermekkora vasárnapi iskoláját idézték. Fenn, a csillagok felett. Másnap a tiszteletes úr vitt egy tálca süteményt a vendéglátásról. Jene Jóska verset írt a karácsonyi üdvözlet mellé, mély érzésű, szimbolikus verset. „Azóta is gondolkodom rajta – írja – lehet, hogy maroknyi parázs voltam, és maradok is.” Elmentek hozzá a szomszédok is, Albina, Kati, Rita és Zita. Milyen áldás, hogy ilyen jó szomszédai vannak, gondolta Ilona. Világgá szeretné kürtölni azt a sok jót, amit kapott, hisz az emberek jók, az élet csodaszép, és nem kell félni a megpróbáltatástól, mert az is sok mindenre megtanít, sok mindent megismertet, és gazdaggá tesz. „Én ezt most mind megtapasztaltam. Bármit hozzon a 2000. év, én ezen a véleményemen nem változtatok. A betegségem arra volt jó, hogy a környezetemben élők érzéseit megismerjem, hogy ők a jóságukat gyakorolni tudják.”

… Ilona elment. Makay Istvánné, született Béres Katalinnal, a kisvárdai Nyitnikék Óvoda vezető óvónőjével beszélgetünk. Még akkor ismerte meg, amikor friss diplomásként a kékcsei óvodában szaktanácsadóként segítette a munkáját. Az ő javaslatára lett szaktanácsadó Makayné is. Azt mondta, Pénzes Ilonára kollégái és a szakemberek úgy emlékeznek, mint aki az óvodatörténet alapjait rakta le Kisvárdán és a térségben. Fáradhatatlanul szervezte a továbbképzéseket és a kirándulásokat az óvónőknek. Szaktanácsadóként, ha észrevette a hibát, olyan pedagógiai tapintattal hozta az illető tudomására, hogy az véletlenül se bántódjon meg. Fiatalon is bölcs tanáccsal segítette a környezetét. Született pedagógus volt.

Fizikailag nincs köztük, de szellemisége, embersége megmaradt.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 14. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)