Kicsák Mihályné

Jegyző,

Nyírcsaholy

Egy évtizede már, hogy sorozatunkban kolléganőm portrét írt Kicsák Mihálynéról. Az interjúból a tudatalattimban megmaradt egy mondat: „Az ajtaja mindenki előtt mindig nyitva áll…” Amint az irodájába pillantok, látom, hogy nemcsak ez a tény nem változott, de ő maga sem. Ugyanaz az arc, ugyanaz a frizura, a tekintetben az idegent fürkésző komoly pillantás. Ez utóbbinak nyoma sem marad, amint felidézzük az elmúlt éveket. Ellenkezőleg. Egy mosolygós, kiegyensúlyozott asszony vigasztal, mert belebonyolódom egy kis számolási hibába. Amikor megtudom, hogy ’72 óta itt dolgozik, rögtön kivágom az eredményt: annak már 28 éve… Lehet, hogy felmerült bennem a 38 is, de valószínűbbnek az előbbit gondoltam.

– Méghogy huszonnyolc, mindjárt negyven – teszi helyre a dolgot széles mosollyal. Az elismerést őszintén elhárítja. – Nem dicsőség a hosszú idő. Mást én nem is tudtam volna csinálni.A „mindjárt negyven” azért már szakaszokra osztható, markáns stációkkal. Kovács Magdolna – akkori nevén – Szamosszegen született. A tiszteletet parancsoló ívű közigazgatási pályát másféle álmok előzték meg.

– 1968 és 1972 között az Esze Tamás Gimnáziumba jártam Mátészalkán. Pedagógus szerettem volna lenni, és orosz–pedagógia szakra jelentkeztem érettségi után. A sikertelen felvételit követően azt mondta édesanyám:
„Olyan munkahelyet keresünk, gyermekem, ahol lehetőség van a tanulásra!”

Felkerekedtek tehát, és felkeresték a Járási Hivatalban a személyügyest, Losonczy Balázst. A jó sorsa ekkor fogta kézen Magdolnát.

– Éppen ott volt Rapos Gyula bácsi tanácselnök Nyírcsaholyból, és megkérdezte tőle a személyügyes: Nem lenne jó neked ez a lány, Gyula? – idézi fel az emlékezetes találkozást.

Olyannyira jó lett, hogy 1972. augusztus 21-én munkába is állt az adóügyön. Azon a településen, ahol annak előtte még csak nem is járt. Más táj, más vidék – időzünk el egy kissé a dolgon. Szatmárból a Nyírségbe. A fekete földről a homokra. A különbség persze nem ez, hanem más. Négy év albérlet, volt egy üres szoba az egészségházban. Egymást követték a lépcsők a „szamárlétrán”: előbb gazdálkodási előadó, majd igazgatási előadó. Ezen a poszton már hosszabb ideig volt. Aztán már a Tanácsakadémia következett… Jól választottak a mamával, mert ezen a pályán, ezen a helyen soha nem állták útját tanulási ambícióinak. A csaholyiak hamar megszerették, ő pedig folyamatos önképzéssel igyekezett előrébb jutni és méltónak lenni a bizalomra. Egy csaholyi fiatalemberrel kapcsolatban ez a szeretet meg sem állt a házasságig. Kicsák Mihálynak hívják az illetőt. „Akkor még volt közösségi élet, másképpen jöttek össze a fiatalok”
– nosztalgiázik egy kicsit. 1976-ban tartotta az esküvőjét az ifjú pár, ’77-ben és ’79-ben érkezett a két gyerek. Előbb Tünde, majd őt követte Anikó. A gyes alatt természetesen tanult is. Nem telt el sok idő, és már ő is úgy érezte, megszerette a befogadó települést. Pedig gyakran feltették neki a kérdést régi ismerősei: „Hogy tudsz Nyírcsaholyban élni?” Feloldódva beszél azokról az évekről. Kutatok az emlékezetemben, hogy hivatalban, hivatalnoktól mikor tapasztaltam ennyi vidám beszédfordulatot…

– Parádés kocsis volt a párom a téeszben. Nem, nem hintón járt – magyaráz, amikor látja, arra gondolok, amit a szó valójában jelent. – Gépkocsivezető volt 21 évig, elnyűtt három elnököt… – Most, hogy már mindent értek, kiszalad belőlem a szó, „maga meg három polgármestert”.

– Hát az elején még tanácselnökről lehet szó, és én se jegyző, hanem vb-titkár voltam. És azt a „nyüvést” is értse jól. Én magam ezt szolgálatnak nevezném.

Ugrunk egy évtizedet az időben. A kilencvenes évekre úgy emlékezik a jegyző asszony, mint a lehetőségek évtizedére.

– 1990-ig megszabták, mit csináljunk, utána pedig magunk dönthettünk. Ez ma sincs másképp, de akkor több pénz volt a fejlesztésekre, könnyebb volt előteremteni a saját erőt a pályázatokhoz.

A mához képest azok arany idők voltak másutt, és Nyírcsaholyban is. Újabb és újabb feladatokkal gyarapodtak a hivatal teendői. Mindeközben a munkatársak száma alig emelkedett. Kilencvenben öt tisztviselő dolgozott a jegyző asszonnyal, ma hét. Azt, hogy győzik a többletmunkát, Kicsák Mihályné ekként magyarázza:

– A jóisten mindig olyan munkatársakkal áldott meg, akik olyanok, mint én. Szeretik a munkájukat, pontosak, megbízhatóak, lelkiismeretesek.

– Úgy érzem, ezzel saját magát is jellemzi – teszem hozzá, amikor szünetet tart a felsorolásban.

– Igen – kapok ismét egy napsugaras mosolyt. – Közben rájöttem, hogy ezt fogja mondani. – Mi más módon nem is tehetjük a dolgunkat.

Az eltelt évtizedek alatt a szamosszegi lányból tekintélyes nyírcsaholyi asszony lett. Munkája, szorgalma része volt annak a folyamatnak, amelyben a község fejlődött, megváltozott. Jó partnerre talált benne az az ember, aki idehívta dolgozni, a település későbbi első polgára, Suszté László és utóda, a mai fiatal polgármester, Hanusi Péter egyaránt.

(Északkeleti Almanach 26. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2010.)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Hanusi Péter

Kicsák Gábor

Suszté László

Zsoldis József