Nyírcsaholy

Az a szerencse, hogy az égiek nem hallgatnak az emberre, nem veszik figyelembe a földiek kívánságait. Jó is van ez így, mert akkor odafenn sosem tudnák eldönteni, hogy mikor essen, mikor süssön.

Vegyük például ezt a mai, tavaszi napot a Nyírség és a Szatmári-síkság határán, Nyírcsaholyban. Mi, városiak fejünket nyakunkba húzva pislogunk, és morgunk a súlyos esőfelhők láttán, ám a vendéglátónk, Kicsák Gábor kimondottan derűs arccal nézi az eget.

Zabot vet éppen a feleségével, azt is mondhatjuk tehát, szabályosan rendelésre jöttek ezek a felhők, mert mikor kívánja legjobban a talaj az esőt, ha nem vetéskor. A vetést az ember úgy képzeli el, hogy megjelennek a földeken a nagy gépek, a pótkocsikon egy rakás tele zsák, s persze legalább fél tucat ember. Itt azonban se gép, se pótkocsi. A vetőmagvas zsák a nyakukban, s csak úgy, kézből szórják a sárga szemeket.

− Na, meg lehet maguknak is a véleményük a csaholyi gazdák technikájáról! − nevetnek, de kiderül persze hamarosan, mi az oka e furcsa eljárásnak. − Az égeresen túl erdőt telepítünk, s lett néhány perc szabad időnk, úgy gondoltuk tehát, elszórjuk ebben a kis sarokban a zabot. Egy holdnyi lehet, ennyiért kár lett volna a gépekkel felvonulni.

− Hány hektár erdőjük lesz? − kérdezzük, mire Kicsák Gábor leveszi válláról a zsákot, és elindul.

 Az árokparti égerfákon már kisujjnyi rügyek feszülnek, a laposokban bíbicek, vagy ahogy erre mondják, libucok kiabálnak, s hirtelen utunkat állja egy homokdomb. Nem is domb az, hanem valóságos hegy, s ameddig a szem ellát nyár-, meg akáccsemeték sorakoznak.

− Összefogtunk páran, s tíz hektár nyárfást, meg hét hektár akácot ültettünk a meglévők mellé.  Azon is tanakodunk, hogy valami erdőbirtokossági társulást kéne szerveznünk, de most ez lekerült a napirendről. Nyakunkon a vetés, ez most mindennél fontosabb.

− Miből áll a Kicsák-birodalom?

− No, ez azért túlzás, hogy birodalmam lenne, nagyjából hatvan hektárnyi területen gazdálkodhatom − mutatnak szét a nagy homokhegyről. Tíz hektár kalászos, húsz hektár kukorica, és olyan huszonöt hektáron pedig vetőmagvakat akarunk termeszteni. Aztán jövőre majd meglátjuk, hogy melyik az, amivel érdemes tovább lépnünk.

Kicsák Gábor hosszú ideig csak titokban gondolhatott arra, hogy nem is olyan sokára az egyik legreményteljesebb gazdaságot hozza létre Csaholyban. Gépjármű-szakoktató volt a Magyar Honvédelmi Szövetségnél, ám rá is tökéletesen illik az a mondás, mely szerint nem esik messze az alma a fájától. Az apja is, és a nagyapja is vagy hatvan hold földet művelt, a Kicsákok tekintélyes gazdáknak számítottak itt, a Kraszna mentén.

A birtokot tulajdonképpen a nagyapja alapozta meg, kiment Amerikába, ott kuporgatott össze annyi pénzt, hogy hazajőve hozzákezdhetett a gazdaság kialakításához.

Mint ahogy Kicsák Gábor visszaemlékszik, még az ő gyermekkorában is állandó téma volt a családi beszélgetések során a föld, a jószág, a gazdálkodás.

Ő is apránként kezdte összeszedegetni a földeket, de furcsa módon kezdetben a messzi Pátyodra kényszerült, mert itt, a szülőfalujában nem lehetett területet bérelni. Aztán, ahogy változtak az idők, úgy tágultak ki a lehetőségek a szülőfalujában is.

Hatvan hektár, az már egy szabályos kisbirtok, azt már nem lehet kézzel, kapával megművelni. Az elmúlt időkben sokféle gépre tett már szert a házigazdánk, de mint mondja, legalább annyi hiányzik még, mint ami már megvan. Az alapgépek, mint a traktor, vagy az ekék, boronák rendelkezésére állnak, a többiért meg munkával fizet.

A faluban egyébként a legtöbb gazdaembernek hasonlóak a gondjai, s persze az örömei is, mint Kicsák Gábornak, így aztán nagy az összefogás köztük. Együttműködnek, mert tudják, egymásra vannak utalva.

− Milyen évekre számít? − kérdezzük tőle, már lefelé ballagván a hegyről, miután a frissen elültetett nyárfa-, és akáccsemetéket szemrevételeztük.

− Ha nem látnék fantáziát a földben, bele sem kezdek − feleli. − Nyugodtan állíthatom, az utolsó pillanatban jött a mi szempontunkból a rendszerváltás: még élnek azok a régi gazdák, akik át tudják adni a tapasztalataikat, akik el tudnak bennünket indítani ezen a hosszú, de szépnek ígérkező úton.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)