Porcsalma

Talán nincs egyetlen értelmiségi pálya sem, ahol a végzettséget csak megelőlegezve, bedobják a mélyvízbe a fiatalt. Boldoguljon, ahogy tud, tanítsa, nevelje a felnövekvő generációt, közben persze, szerezze meg a szakmája gyakorlásához szükséges felsőfokú végzettséget. A kettős teher egyeseket megroppant, másokat keményre edz.

Ez utóbbiak csoportjába tartozik D. Nagy Istvánné iskolaigazgató. A Hajdú megyében, Nagylétán született, majd a kokadi iskola után a jónevű Csokonai gimnáziumban érettségizett fiatal lány előfelvételt nyert a tanárképző főiskola matematika-fizika szakára, de hogy ne teljen feleslegesen az idő, közben képesítés nélkül el kellett helyezkednie. A hivatalban Porcsalmát jelölték meg. Kardos Erzsébet − mert akkor még így hívták − a térképen is sokáig böngészte, míg meglelte a községet.

Ám a valóságban nagy szeretettel fogadták a faluban, több kartársa szintén képesítés nélkül állt a katedrára. Egyfajta véd- és dacszövetséget alkottak, és segítették egymást szakmailag, emberileg.

Olyan alkotó légkört és családias közösséget tapasztalt maga körül, hogy nem nappali, hanem levelező tagozaton szerezte meg a diplomáját 1968-ban. S mi sem természetesebb, minthogy folytatta pedagógiai munkálkodását Porcsalmán.

Ennek immár harminc esztendeje, és azóta soha fel sem vetődött, hogy Erzsike és családja elköltözne a faluból. Még amikor ideérkezett, az itt élők megnyugtatták: férjhez adunk, maradj itt nyugodtan. Az élet őket igazolta, Erzsike férje D. Nagy István üzemvezető a konzervgyárban. Lánya, Ildikó huszonnégy éves, férjhez ment, családot alapított, fia, István huszonkét éves, a Bánki Donát Szakközépiskolában érettségizett, leszerelt katona.

− Igen nehéz körülmények közt tanítottunk a ’60-70-es években − még jól emlékszik az igazgatónő arra, hogy egyik lerobbant épületből jártak át a másikba a tanóra beosztása szerint. A tantermek nélkülözték az elemi komfortot, nem fűtötték rendesen és a víz is hiánycikknek számított. Két műszakban tanítottunk, de az önképzésben, az önművelésben láttuk a garanciát arra, hogy nem maradunk le a városi iskoláktól.

Ma már történelem, amit D. Nagyné személyesen átélt. Évről évre javultak a feltételek, bevezették a vizet, a gázt, az új iskolát 1985-ben vehették birtokba tanítványok és tanítóik. Végre megszüntethették a két műszakos oktatást.

Ma háromszáznyolcvanhárman járnak a Kiss Áron Általános Iskolába. Ismét növekszik az első osztály létszáma, a mai harmadik jelenti a demográfiai mélypontot.

− Az a sokféle oktatási koncepció, a nemzeti alaptanterv megszámlálhatatlan változata bennünket is gondolkodásra késztetett, hogyan tovább. Megvitattuk a tantestületben, az önkormányzat bizottságában is szóba került, szükséges-e, érdemes-e nekünk is valamilyen matematikai képlet szerint felosztani a tankötelezettségre szánt időt. Úgy véljük, hogy a mi iskolánkban a hagyományos oktatási formát tartjuk követendő mércének. Épp elég gondot okoz a felzárkóztatás, mert a tanulóink huszonhét százalékát jelentő cigánygyerekek nagy többségét külön is fel kell készíteni az alapokból. Ugyanakkor kellemesebb kötelezettség, hogy a tanulók egy részét a tehetséggondozás keretében még több ismerettel szeretnénk felvértezni.

Három évtized megannyi feledhetetlen élményt jelentett nemcsak a gyerekeknek, hanem a pedagógusoknak is. Erzsikét a férje is elkísérte, amikor a Balatonra vitték a gyerekeket nyaralni. Sátortáborban pihentek az ország legszebb részein.

A pedagógia, a matematika és a fizika oktatása, az újabb módszerek mindig érdekelték Erzsikét. Elvégezte a tanárképző főiskola egyéves intenzív fizika tanfolyamát, számos pedagógiai továbbképzésen gyarapította ismereteit. Saját könyvtárat gyűjtött össze. 1983-tól igazgatóhelyettes, ’87-től igazgatónak választották, nemrégiben másodszor is.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1995.)