Csengersima

Bizony, senki sem gondolta volna, hogy egy ajaki nyolcgyermekes család másodszülött fia a magyar-román határszélen, immár Csengersimán megállapodva vall életéről. A kicsiny szülői ház, a népes család meghitt melegsége, Kisvárda közelsége és a tanulásba vetett hit volt a kiindulópontja annak a pályának, amit Kovács Balázs, a csengersimai általános iskola igazgatója irodájában most felelevenít.

1940. január 27-én született. Édesanyja a ház körüli teendőket látta el, a gyerekek is éppen elég elfoglaltságot adtak. Édesapja vasúti dolgozó volt Záhonyban. Vonat hozta-vitte naponta vagy hetente, hogy biztosíthassa a család szerény megélhetését. Mindmáig fájó, hogy nyugdíjazása után nem sokkal örökre búcsút kellett vennie tőle.

Úgy emlékszik, ötödikes lehetett, amikor elhatározta, az addiginál is kitartóbban tanul, hogy kitörhessen a reá váró középszerűségből. Ma hálával emlékszik azokra a tanáraira, akik segítettek ráébreszteni a tanulás adta boldogságra, a megszerzett tudás birtoklásának örömére. Talán ezért szerzett ő egyedül diplomát a testvérek közül, talán ezért is tartotta pedagóguspályájának egész ideje alatt a pályaválasztás segítését mindennél fontosabbnak. Minden végzős nyolcadikosban az akkor segítségre, irányításra szoruló Balázst látta és látja.

A kisvárdai gimnáziumi évek a pezsgést, a fiatalos lendületet, az első szerelmeket, sok sportot, színjátszást és őszinte barátságokat jelentettek számára a tanulás mellett. Meg igazi pedagógus-példaképeket, közülük is Sárosi Zoltán igazgató úrra emlékszik vissza szeretettel.

Az egri tanárképző főiskola nemcsak a vizsgákkal mért tudást adta, itt ismerte meg leendő társát és feleségét, Lőrincz Évát.

Mindketten biológia-földrajz-technika szakon végeztek, s pályájuk is összefonódott ezután. Első munkahelyként − lévén még kevés középiskolai tanár − a vásárosnaményi gimnázium tette próbára a pályakezdő párt, majd Szamosangyalos községben töltöttek három évet. Csengersimára a 70-es árvíz után kerültek, amikor új körzeti iskola építését határozta el a kormányzat az iskoláikat is vesztett térség tanulóinak. Kovács Balázs ez időtől él családjával ezen a településen, s így nem véletlenül vallja már magát csengersimainak.

A katasztrófa után szinte újjá kellett építeni Csengersimát. Új főutcája lett a falunak, modern egészségház épült, s szép új iskola is. Nagyon jó kezekbe került akkor a község: Szegedi Antal tanácselnök, Hajnal Árpád iskolaigazgató és a népegészségügyért végzett kutatómunkáját azóta is többször felelevenítő Juhász Pál professzor úr adtak útmutatást a település közössége fejlődésének. Két gyermekét is a pedagóguspályán indította el. Éva Nyíregyházán él, pszichopedagógus (családjában megszületett az első, rajongásig szeretett unoka), Zsolt most végzi a tanárképzőt.

A rendszerváltás után az a megtiszteltetés érte Kovács Balázst, hogy egy cikluson át Csengersima polgármesterévé választották. Az előtte a társközségi lét hátrányait megszenvedő településen a semmiből kellett a saját közigazgatást megszervezni.

A képviselő-testület jó társnak bizonyult, az apparátusba is sikerült megfelelő munkatársakat találni. A község intézményeinek zavartalan működését tekintették fő szempontnak. A másik − s ez is munkahelyeket jelent − a „Csikágó”-nak is nevezett határszéli autóparkoló sorsának, rendezettségének kialakítása volt. Ma a parkolóban működő üzletek bérleti díja biztos bevétel a hivatal számláján.

Közben sikeresen pályáztak: száznégy új telefon, kétszázhuszonnégy portára és az intézményekbe bevezetett gáz, járdák, utak építése és felújítása, új tehermentesítő autóbusz-parkoló építése, új halottasház, az első lakáshoz jutók támogatása jelzi, hogy nem tétlenkedett a testület és az apparátus. Arra pedig különösen büszke, hogy hitelfelvétel nélkül sikerült befejezni a ciklust.

Hogy legutóbb nem ő lett a polgármester, nem vesztesként éli meg. Ő is, felesége is tagja az önkormányzatnak, s most már ebbéli és iskolaigazgatói minőségében működik együtt a polgármesteri hivatallal. A még polgármesterként kialakított tervek át- meg átszövik mondandóját akkor is, amikor most életéről vall. Ugyanolyan lelkesültséggel és hévvel, mint amikor még ő volt az első a polgárok között Csengersimán.

− Többször hívtak bennünket másfelé − mondja -, de mi a feleségemmel itt érezzük jól magunkat. Ezekkel az emberekkel, akik itt élnek, már közös a sorsunk. Szeretem őket, s jólesik, hogy ők is tisztelnek. Ez az oktatási intézmény a béke szigete itt. Az önkormányzat is megbecsüli, fenntartásáért nem kevés anyagi áldozatot hoz. A gyerekek is aranyosak, meghálálják a velük való törődést. Én már nem tudnám máshol elképzelni az életemet, csak itt, Csengersimán…

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1995.)