Asztalos János

Tanár, újságíró, forradalmár,

Nyírmada

Asztalos János feleségével, Baráth Ibolyával1.jpgAz emberben lévő jobbá, nemesebbé válás vágya természetes, pozitív emberi tulajdonság. A Mátészalkán 1927. január 22-én született Asztalos János példa arra, hogy aki innen indul, annak mindig szenvednie és küzdenie kell életében. Ő a cselédsorból próbált kitörni, és első generációs értelmiségi lévén keményen kellett harcolnia mindenért. Gyermekként már pöröl az élettel, amiért oly szegénységben kell élniük szüleivel, testvéreivel együtt, amely szinte már fáj. Nagyon erősnek, kitartónak és akaratosnak kellett lennie ahhoz, hogy véghezvigye vágyát: mindenáron tanító legyen belőle! Szüleit, Asztalos Istvánt és Tóth Annát is már a szegénységből való menekülés kergette egymás karjaiba, hogy aztán együtt gürcöljenek tovább hét gyermekükkel – akikből középsőnek János született. Bár voltak, akik igen korán kihaltak a bölcsőből. Kicsi koruktól kezdve az önkíméletet nem ismerő munka, a robot parancsolta őket engedelmességre a betevő falat megszerzése, az életben maradás érdekében. A szegényparaszti világ munkáját és kiszolgáltatottságát Asztalos János részletesen taglalja a „Karók közt” című életregényében. Az elemi népiskolát Mátészalkán végezte, ahol tanítói akkoriban a testi fenyítést sem vetették meg a hatékony nevelés érdekében. De voltak példaképek, akikre majd felnőttként hasonlítani akart. A „Magyar Királyi Állami Polgári Fiú- és Leányiskola” négy osztályát szintén Mátészalkán járta. A máramarosi munka után – ahol egy kis pénzt igyekezett összekuporgatni tanulmányaira – Debrecenbe, a Kollégium Tanítóképzőjébe iratkozott. Örömteli, egyben kegyetlen büntetés volt számára ez az időszak, a jó és a rossz együttes jelenléte. Benne mély nyomokat hagyott a suhancként megélt és a fizikai értelemben is elszenvedett II. világháború, Debrecen bombázása. Leventeként őt is összeszedik, nyugat felé viszik, a Felvidékre sodródik, 17 évesen szovjet fogságba kerül, majd Romániába viszik. Kijutott neki a szép, a jó, a hazug, a megalkuvó élet minden konfliktusából. A Horthy-világ szegényparaszti életútját járva, a világháború vége után folytatta a tanítóképzőt. Itt politizált, ami miatt „szakadékba” került. ’47 szeptemberében a Nyíregyházi Állami Tanítóképzőben kezdi az ötödévet, ahol ’48 júniusában népiskolai tanítói oklevelet szerez. Írásai jó ajánlólevelek, Cégénydányádra, a Nagytanyára kerül. A Tatabányai József Attila Megyei Bázisiskola pedagógusa ’49 szeptemberétől. ’51 nyara ismét váltást hozott. Visszautasítva a minisztériumi kinevezést az egri Pedagógiai Főiskolára, úgy döntött, újságíró lesz. Életének sok „hajtűkanyarja” váltásokra és megalkuvásokra kényszerítette, majd a vargabetű végén ismét a tanításba temetkezett. 1956. október 26-án találkozott a forradalommal. Életéből mindörökre kitörölné nem csak a kistarcsai, hanem a börtönben töltött időszakot is.

’59. április 4-én szabadult, amnesztiával. A meghurcoltatás, bíróság, börtön után kétségek közt, kilátástalan jövővel visszakerült a Nyírségbe, Rohodra, felesége, Baráth Ibolya szülőfalujába, akivel már 1952. december 27-én sírig tartó házasságot kötött. A tsz-ben volt munkás, majd brigádvezető. Aktív sport- és kulturális életet alakított ki, létrehozta a színjátszó kört is. ’59-től ’62-ig pedagógusként is dolgozott a rohodi iskolában, ahol felesége is tanított. ’62-ben Pusztadoboson megüresedett két tanári állás szolgálati lakással várta őket, elfogadták. Felkarolta a kultúra, a sport ügyeinek intézését. A gyermekek számtalan iskolai kirándulást, író- olvasó találkozót köszönhettek neki és feleségének. A Tanárképző Főiskolát is elvégezve, magyar szaktanárként is sokat tett azért, hogy a tanulók megyénk és hazánk szép tájait megismerjék. A sors mégis úgy hozta, hogy ’77-től a nyírmadai Állami Gazdaságba került, hamarosan pedig az általános iskola tanára lett. Itt még majdnem tíz évig nevelte, tanította a gyermekeket, míg ’87-ben nyugdíjba vonult. Ezután is aktív közéleti életet élt, dolgozott a vajai múzeumban, Nyírmadán nem csak értelmi szerzője, de fizikailag is részese volt a II. világháborús emlékmű megépítésének a falu lakosságával összefogva.

Életének, munkáinak állomásait, küzdelmeit és igazságtalanságait a „Fellegek alatt” című sorsregényében hagyta hátra az utókornak. Számtalan kitüntetés tulajdonosa lett: a Szocialista Kultúráért, Kiváló Társadalmi Munkás, a Pedagógus Szolgálati Érdemérem, kétszeresen a Hazáért és Szabadságért Érdemérem, 1956-ért Érdemérem, a Magyar Forradalomért és Szabadságharcért 2006 Emlékérem. 55 évi házasság után, 2007. november 20-án, a pedagógusi hivatás „mindenese”, aki fáklyaként világított munkatársai és tanítványai között, végleg elköltözött. Asztalos János becsületére váljon az az emberfeletti munka, amit a 81 életéve alatt, már kisgyermek korától dolgozott. Példaként állhat minden magyar fiatal és felnőtt ember előtt!

„Úgy kell továbblépni, hogy csak a szégyen fájjon egyesekben, ha emlékeznek.”

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 25. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2008.)

Szerző: 2018. 01. 17.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló