A Don-kanyartól a vámosoroszi Kisvégig

Nagyapám ült a sezlonyon, és mesélte az ő krónikáit  nevekkel, adatokkal alátámasztva

Minden sejtem tiltakozik a jelenlegi helyzet ellen, egyenként is és emberré összeállva is. A legjobban a tehetetlenség bosszant, sőt dühít. Sokan megmondták, leírták már, hogy háború van. Háború egy láthatatlan és talán ezért is alattomos ellenség ellen. A csapból is Győrfi Pál folyik, akár a hideget tekerem, akár a meleget. Mégis foglalkoznom kell ezzel a valamivel, mivel a mostani helyzet legalább annyira durva, mint volt legutóbb nálunk a világháború. Ezt is lehet persze cáfolni is és megerősíteni is, de a lényeg az, hogy van a kettő között átfedés: mindkettő abnormális állapot.
Nézegetek időnként egy-egy epizódot a Krónikából, ami a második magyar hadsereg második világháborús tragédiáját dolgozta fel. A filmsorozat az 1980-as évek elején készült (1982). Akkoriban kérdeztem meg a rokonságunkba nősülő Nagy Sanyitól:
– Akkor most tegezzelek, vagy magázzalak?
Sanyival természetesen azóta is tegező viszonyban vagyok, hiszen ez előre el lett döntve.

Emlékszem rá, hogy gyermekkoromban ment a tévében, de én mindig elaludtam rajta, mert ugyanaz volt a helyzet, mintha lementem volna a Kisvégre. Ott nagyapám mesélte az ő krónikáit a Don-kanyarról, nevekkel, adatokkal alátámasztva, itt meg ugyanez megy a tévében pepitában. Ma már persze verem a fejem a falba, hogy miért nem jegyeztem fel, de hát ugye fiatalság bolondság. 26 évig hallgathattam nagyapám történeteit és alig maradt fenn belőlük néhány. Akkor sokszor már csak illendőségből hallgattam, ahogy nagyapám mondja és csak mondja. Majdnem mindig a Don-kanyarnál kötöttünk ki. Félelmetesen jó volt a memóriája, néha teszteltük is suttyomban, de ugyanazok a dátumok, ugyanazok a szereplők, ugyanazok a történetek. Ma már felnőtt fejjel másképp látom a dolgokat, akkor viszont nagyapám verbális kincsesbányáját nem aknáztam ki. Vele szálltak a sírba a történetei, vagy azok jelentős része. Nem voltunk tisztában azzal, hogy min ment keresztül, mennyi akaraterő és szerencse kellett a túléléshez. Sokan odamaradtak.
A film epizódjaiban megszólaló javakorabeli emberekben nagyapámat látom, ahogy ül a téli konyhában a sezlonyon és beszél. Beszélhetett volna a filmben is, Sára Sándor nem járt volna rosszul vele. Nem így lett, a film stábja idáig nem jött el, az édentől keletre voltunk akkoriban is. Mindegy is.
Az egyik filmbeli öreg azt meséli, hogy az éjszakát egy szénakazalban töltik el, de sok a fáradt katona, nem mindenki fér fel a kazalra. A hoppon maradottak tüzet kiáltanak, majd a menekülő katonák helyét átvéve kényelmesen befúrják magukat a meleget adó szénába. Meséli az egyik bácsi, hogy az olaszok mennyire gyenge harcértékkel bírtak, meg azt is, hogy macskát ettek. Akkor még elevenen élt a magyar bakákban az első világháború emléke is, ahol azért Doberdó és Isonzó nem a spagetti westernek helyszíne volt. Meséli az egyik visszaemlékező, hogy a visszavonuláskor a végtelen ukrán pusztán egyszer csak felbukkant egy teve. Lassan lépegetve egykedvűen bámulta a nyugati égboltot. Nem volt egyedül. A teve négy olasz katonát húzott olyan módon, hogy a kettő-kettő a teve hátán egy kötelet átdobva kapaszkodott és vonszoltatta magát a púpossal. Az egyik olasz katona övéről ráadásul egy döglött macska lógott le. Ennyit az olasz konyháról, persze nem biztos, hogy így volt, de ha mégis…
Nagyapám ilyet nem mesélt, az ő krónikáiban főleg az ő magyar bajtársai szerepeltek, de ők aztán név és származás, meg lakhely szerint.
Valamikor – 1992-ben, ha jól emlékszem – eljött hozzánk Húsvétkor két csoporttársam. K és L. Tobzódtunk. Húsvét hétfőn mentünk locsolódni. Locsolódtunk a Kisvégen is, mert nagyanyámat meg kellett locsolni. Nagyanyám akkor már igen nehezen közlekedett, bottal tudott csak járni. Mi illendően meglocsoltuk, ők nagyapámmal hellyel kínáltak bennünket, mi helyet is foglaltunk. Nagyon örültek, nagyapám is fel volt villanyozva, hogy olyan emberekkel találkozott, akikkel még soha. Rögtön visszarepültünk 60 évet az időben. Nem a második világháborúba vitt, hanem „tényleges katona” korába, a harmincas évek elejére. Katonai szolgálatát ugyanis akkor töltötte a Csehszlovák határon, de Szatmár megyében. Sajnos nem a megye volt olyan nagy, hogy Prágáig érjen, hanem Kárpátalja akkoriban a sokszorosan elátkozott trianoni diktátum következtében Csehszlovákia része volt. Nagyapám a határon teljesített szolgálatot, majd leszerelt. A leszerelést persze akkor is megünnepelték. Nagyapámék is betértek egy korcsmába, ahol tetőfokára hágott a hangulat. Ez azt jelentette, hogy a korcsmában megjelent néhány nőszemély is, akik a tetőfok legfelső fokán az asztalon táncoltak a nótaszóra. A leszerelő öreg bakák ezzel sem érték be, mert kis idő múlva a felső ruházat eltűnt a jányokról, de nagyapám nem tudta végigmondani a történetet, mert akkorra visszaért nagyanyám. Soha nem felejtem el, ahogy fél szemmel kifelé sandítva, kezdte a történetét:
– Kettő-, négy-, hat-, nyolcszem közt mondom, hogy…
Amikor nagyanyám visszaért a süteményes tálcával, mi csendben maradtunk, mamám persze egyből kikövetkeztette, hogy miről lehetett szó. Meg is dorgálta urát annak rendje és módja szerint, de nem haraggal, mert nagyon jól tudta, hogy az ura őt szereti mióta házasok, ő meg az urát.

Szerző: 2020. 05. 04.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló