Nyári szövőszék

Pataki Hajnal felvétele

Csodálom őt… Annyira nehéznek tűnik a fonal felvetése, olyan bonyolult számomra a szálak számlálgatása, beosztása, meg az egész folyamat, mint tyúknak az ábécé

Ki gondolta volna, hogy egy szép verőfényes, szeptember eleji meleg napon meghívnak egy fotótáborba énekelni? De még azt ugyan nem sejtettem, hogy ezáltal megejtem majd életem legrövidebb látogatását is, a tábor helyszínét biztosító faluban. Tíz perc sem volt, addig ugorhattam be, míg fotós barátnőim visszaléptek az utcából a sarkon lévő szállásra, nem is tudom, talán egy állványért. Már megismertem őt egy tábori fotóról, s ugyanígy láthattam vizuális csemegének számító, kidőlt-bedőlt oldalú házikóját, s annak piros muskátlikkal virító ablakát is. Így hát ismerősként üdvözöltem, amire szinte családtagnak kijáró lelkesedéssel fogadott. Ez a néhány perces találkozás nem jogosít fel arra, hogy nevét közöljem, legyen hát most “Kicsi néni”. 

Kicsi néni 94 éves lett a nyáron. Elgondolom, hogy én pont a fele volnék, és máris úgy kattogok, mint egy kenetlen szekér. Elkeserítő tényállás. Egy évvel fiatalabb, mint nagymamám lenne, 1925- ben született – közli, és készségesen válaszolgat kérdéseimre. Egy beszédes, világéletében társaságot imádó, jókedélyű asszony, magányba fojtott, sziporkázó, közlő kedve támad fel előttem haló poraiból, nem kis örömömre. Hárman voltak testvérek… itt elakad, teljesen összezavarodik a születési számokkal, nem is csoda, majd’ egy évszázad távlatából. Finom, “háziszőttes” pálinkával kínál, s bár elhárítom, mondván, hogy vezetek, még visszatér rá párszor. Egyébként ragyogóan tiszta az elméje, s beszéde vicces, fordulatos, nevetős. Az asztalt sebtében megteríti, egy tányér csörögét és kávét tesz elém. Kék szeme és odaadó mosolya felejthetetlen.

Pataki Hajnal felvétele

Ő minden reggel megissza a maga kis adagját, majd megdörzsölgeti kékszesszel, s kenőcsökkel lábait, derekát, úgy aztán elindul valahogy, s avval megy egész nap. Hálát ad minden második mondat után a Jóistennek, amiért fel tudott ma is kelni. “Nekem minden nap ajándék!” – mondja. Telente bent lakik a városban, nyaranta itthon, teljesen egyedül. Egyedül, mint egy remete. 

Egyik ámulatból a másikba esem. Képzeletben megint megduplázom a bal térdemet marcangoló fájdalmat…, na de itt a követendő jó példa, hát igyekeznem kell, hogy ez a láb még legalább negyven évig kiszolgáljon. Hitetlenkedve, csodálattal követem aprókat lépő, fürge, még csak alig hajlott derekú alakját.

Kertész Hajnalka felvétele

Tizenhét évesen férjhez erőltették, de ő mást szeretett, nem akarta azt a legényt, hét évvel volt idősebb nála. Lett egy gyermekük, de aztán elmaradtak egymástól. Utána lett még két gyermeke a második urától, így most van jó sok unokája! Arca ragyog az örömtől, míg eldicsekedik velük. Itthon állandóan tesz-vesz, s szövöget egész nyáron, nem tud szépen ülni, hál’ Istennek van ereje, tud még menni s dolgozhat. Eddig még soha nem szorult segítségre, de most alig tudta felvetni a szálakat. Többször is kinézett, az utcában nem téved-e arra valaki, hogy hívná be segíteni, de egy lélek, nem sok, annyi se járt arra. Valóban olyan rejtett, csendes zugában él a falunak,  hogy egyből az “ahol még a madár sem jár” szófordulat jut eszembe, s olyan érzésem is van, mintha egy mesébe csöppentem volna. Annyira bírom Kicsi nénit, a humorát, az életkedvét, a dolgosságát, úgy örülök, hogy megismerhettem!

Pataki Hajnal felvétele

Elmeséli, hogyan vonszolta be a házba a hatalmas, nehéz felvetőt, milyen szögben támasztotta a falnak, s aztán a gerendáról kampón lógó csörlőre valahogy felfűzte a sok cérnát, s azután igazából egy vak hangot sem értettem a magyarázatból (azelőtt sem sokat), csak azt, hogy még ki kellett cipelje, mert a szövőszék az udvaron, egy lécekkel körülkerített, ponyvával lefödött pici lugasban áll. Egyszer biztos, hogy kemény fából faragták! Csodálom őt és mindenkit, aki szőni tud. Annyira nehéznek tűnik a fonal felvetése, olyan bonyolult számomra a szálak számlálgatása, beosztása, meg az egész folyamat, mint tyúknak az ábécé.  Közben egy nagy zacskóból kiborít az asztalra egy rakás csipkét, más-más minta, szebbnél-szebbek, van belőlük vagy száz darab is.

Barátnőim visszaértek, hangjuk beszűrődik az udvarból, hallom ahogy fényképezőgépeiket csattogtatják, úgyhogy nyertünk még egy kis időt. Hagyom hát, hogy újabb sztoriba kezdjen, sajnálom félbeszakítani.

Mint egy jó viccet, úgy adja elő, hogy egyszer betörtek hozzá. Élelmet akartak lopni. Azt hitték, hogy a hűtő tele van hússal, de amikor kinyitották, a sok zacskóban csak csipkéket találtak, a sok elkezdett, felibe hagyott horgolmányt, s olyan dühösek lettek, hogy mind szétdobálták. A nevetéstől itt már a könnyeit törölgeti: – Csak a távirányítót vitték el, biztos azt hitték, hogy telefon!

Kertész Hajnalka felvétele

Most már alig várom a nyarat, mert meg akarom látogatni. Ugyanis amióta meg szeretnék tanulni szőni, a fentiek már a negyedik potenciális ,,tanítót” küldik az utamba, s úgy érzem, hogy bizony nem szabad az örökkévalóságig csak úgy fittyet hánynom a mindenség érdekemben megnyilvánult jóindulatára!

Szerző: 2020. 03. 25.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló