Száguldás a szabadságba

Valamennyi gaz, bokor,  fa pompás színekben ragyogott az őszi eső után

Hogy mi a szabadság, az számomra akkor vált a legkézzelfoghatóbbá, amikor az éveken át tartó ,,akkor megyek, s oda, ahová kedvem tartja” után egyszer csak autó nélkül maradtam. Már rögtön másnap mehetnékem támadt, pedig nem kellett sehova mennem. Minden eszembe jutott, ami addig nem vagy ritkán, mert ,,halaszthatós” volt. Most hirtelen borvizet akartam hozni Szentegyházáról, meg akartam látogatni a szomszéd faluban a barátnőmet, a keresztkutyámnak sürgősen ágyikót akartam venni, mert kinőtte a születésekor nevével együtt ajándékba kapott székpárnát. ,,Bodza nem aludhat a padlóra lelógó fejjel… jön a tél, s homloküreg-gyulladást kap. Mindennek tetejébe a helyi üzletben sem található az a fajta szemeteszsák, amit én szoktam használni, és különben is be kell takarítani a hétvégi házunk kis kertjéből a termést… ami néhány elkorcsosodott tököcske, fél tarisznya barack és néhány szem fagytól megmenekült zöld paradicsom… na jó, de biciklivel, hátizsákban úgyis nagyon nehéz lett volna hazahozni, s eddig már a gyógynövények is megszáradtak, nem hagyhatom ott tovább, mert mi van, ha túlszáradnak? Ma haza kellett volna hozzam, szerintem holnap késő lesz!” – folyton az ajtón kifele kattogott az agyam. 

A helyhez kötöttség bénító tudatától hatalmas elmenekülési kényszert éreztem. Minden sürgőssé és halaszthatatlanná vált, egész nap kalitkának éreztem a házat és szűknek a falut. Ott nyüslettem a műhely körül, azon morfondírozva, hogy vajon melyik kocsit tudnám elkérni. Aztán néhány napra beletörődtem sorsomba, újra rászoktam a finom, szeletelt, fehér házikenyérre, ami túlságosan eteti magát, azért volt lecserélve csak a  városban kapható rozslisztes vagy korpás veknire. Nagy kényszeredetten kirámoltam a ház sarkait, és lomtalanítottam. De egyszer csak betelt a pohár, érzelmi zsaroláshoz folyamodtam. A fiam morogva és bizalmatlan szemekkel adta át a kocsija kulcsát, amire még rátett egy lapáttal a búcsúzásom:

– Ne félj, nem horpasztom be jobban a sarkát, mint te az Opelemnek a múltkor! – És uccu neki, vesd el magad, berobogtam a városba. Halaszthatatlan ügyeim közül elintéztem néhányat: vettem két pár ezüst fülbevalót, ugyanis a többit elhagytam, s fülcsi nélkül olyan a ,,zasszony”, mintha hiányosan lenne felöltözve. A kutyaágy is jó árban volt. Sosem felejtem el mennyibe került, ugyanis a bankkártyámat tíz perc múlva benyelte egy automata, s a másfél órás procedúra alatt, amivel jár egy kártya letiltása, ezt az utolsó kiadást be kellett mondanom. S máris mehettem haza. Kicsit bünnyögtem azon, hogy még benzint se tudtam venni, de egy hétig, amíg legyártották az új kártyámat, bocsánatot kértem a félredobott aprót kuporgató perselytől, mert kenyeret és vizet is alig tudtam vásárolni. Ehhez képest mi tíz liter benzin?

Mire kezdtem belejönni a gondtalan pénztelenségbe és a raboskodásba, újra jutott idő írni, olvasni, zenélni, no meg naponta mosogatni, és kinyalni a házat, hát egyszer csak odavetődött egy dzsip az udvarunkra. ,,Eladó!” – állt a hátsóján. Az már ,,engemet kit érdekel?”, mennem kell a kártyámért! Megkaptam az engedélyt, autószerelő férjem- fiam- fél családom szokásos figyelmeztetései kíséretében:

– Aztán ezzel finoman kell menni! Nem úgy, ahogy szoktál! 

Khm… nem könnyen, de ezt is lenyeltem, csak végre mehessek. Hiába voltam holtfáradt az időváltozás, a zuhogó eső, és ezen belül az ezt érző, és ilyenkor gyakran kiboruló kicsi óvodások rajzása miatt, a csattogó-nyekergő ablaktörlő idegesítő hangja zene volt fülemnek. A szék nyomorék, a háta állíthatatlan, már az első percekben elállt a csípőm és minden kuplungnyomásba belenyilallt a térdem. ,,Ha az enyém volnál, én is eladnálak!” – robbant ki belőlem a vihogás, de aztán megsimogattam a kormányt, nehogy megsértődjön. El sem tudom mondani, milyen érzés a hónap vége felé még mindig gazdagnak lenni! lelkiismeretfurdalás nélkül minden finom kaját bevásárolni, hogy három napig semmit se kelljen főzni! Csöpögő esernyővel, ázottan de szabadon jönni-menni. 

Soha ilyen boldogan és készségesen nem vállaltam plusz fuvart. A fiam egyik munkatársát kellett hazavigyem Bágyba, s ez a hat kilométeres kitérő életem egyik legszebb élményével gazdagított.

A Bágyi hegy lába szárán megkapaszkodó kicsi faluból visszafele ereszkedve, csodálatos panoráma tárult elém. A kacskaringós, lejtős út két oldalán beérett valamennyi gaz, bokor, fa pompás színekben ragyogott az őszi eső után. A hegy háta, mint egy kétpúpú teve rajzolódott a viharcibálta égre. Mögüle, akárcsak egy égi bújócska győzelemmámorban úszó nyertese, lopva kukucskált ki a párafelhőbe burkolózott Nap, narancssárga hálóköntösének ujja még utánanyúlt az árkokból feltörő  aranybarna sásnak, amelynek mintha minden egyes rikító szálát felélesített fókuszban láthattam, elbűvölő vizuális élményt nyújtva a természet lehengerlő szépségét csodálni nem győző szemeimnek. A sötét völgyön túl, a medence túloldalán viszont súlyos, fekete csipkék lógtak a bükkfalvi nyíres őszbe hajló lombkoronájára, felaggatva a Szentmártonból kifehérlő két templom hegyes tornyára, s köröskörül szürke selyemfátyollal mosta az eső a horizonton tülekedő dombokat. 

Hazaérve megálltam az üzletnél, hogy vegyek egy egérfogót, hiszen az egész várost miért járjam körbe érte, ha itt is van. Nagy kacagás fogadott kiszálláskor, az üzlet előtt három férfi felváltva kérdezgette:

– Sajtot hoztál-e?

Akkor tudtam meg, hogy a juhász autójával voltam ma ilyen szabad és boldog. Akár a szabadság jelképe is lehetne, sőt  az ,,Egyik dombról a másikra!” – szlogennel lehetne reklámozni… S mivel azóta kiderült, hogy az ablaktörlő nem csak turbóban működik, és a szék is állítható, csak nem onnan, ahonnan én akartam, meg is kérdezem az árát.

Szerző: 2019. 10. 10.

4 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló