Árva hősök Telnicében

Miért veletek sakkoztak idegen hadvezérek? Minek használtak a táblájukon titeket? Olcsó parasztnak, kifutó bolondnak, ágyúgolyókat kivédő bástyának?

Sose gondoltam volna, hogy egyszer erőszakkal csinálnak belőlem székelyt, méghozzá olyat, akinek erőszakkal verdesik a féltéglát a mellkasához. Hogy egy békésnek és gyönyörűnek ígérkező kirándulás helyett egy csatatéren kötök ki a barátnőmmel és egy busz népével. 

Tavaly, november végén elindultunk a bécsi karácsonyi vásárba, útvonalunkra Brünnt és Prágát is felfűzve. Nem kellett olyan nagyon sok pénzt összespórolni, viszont ha annak háromszorosát kaptam volna a busztársaságtól ajándékba, talán akkor sem mentem volna el, tudván, hogy mi vár rám. És itt a kulcsszó. Nem tudtuk. Egy egész busznyi népet vezettek félre. Az biztos, hogy emlékezetessé tették ünnepi kiruccanásunkat. S mindezt a bécsi szállás előtt kellett tudomásul vennünk. Az idegenvezető, aki állítólag minden évben delegációt vitt az austerlitzi csatában december 2 – án elesett székelyek tiszteletére tartott megemlékezésre, kölcsön vett egy busznyi népet, annak előzetes beleegyezése, utólagos jóváhagyása nélkül. De a program, az program.

Az egész másnapunk a csatatéren és környékén zajlott, pedig nem öltöztünk csatatérhez. Dúló-fúló kirándulókkal halálmenet- szerű együttrohanás, a csontig hatoló téli szélben. Az a fajta durva hideg volt, amilyenben a kutyát se engedik ki, nehogy eltörjön a kanyarban. Végtelenül csalódottak meg dühösek voltunk. Amikor viszont tudatosult a helyzet változtathatatlansága, akkor egy soha nem tapasztalt állapotot élhettem meg. Megértettem, hogyan lehetett túlélni egy háborút. Már persze, ha nem kaptak halálos sebet. Amin oly sokszor elcsodálkoztam, az nálam is bekapcsolt. Hogy tudtak a háború borzalmai, a harcba toloncoltak lelki traumái vicces katonatörténetekké válni? Vagy képtelen tetűnótákká? Hogyan tudták enyhíteni a halálba menés, a nyomorúság, a szenvedés kikerülhetetlen valóságát a katonák?

Emlékszem mennyire ledöbbentem, amikor Puzsér Róbert majd szétszedte a Csillag születik egyik versenyzőjét, mert azt énekelte nagy dicsőségesen, hogy ,,A jó lovas katonának gyöngyarany élete”. Mert teljesen igaza volt. ,,A háborút, a pusztítást, az embertelenséget, a halált hogy lehet idealizálni, dicsőíteni?” – ordította arcába, a dolog képtelenségét fennakadt szemekkel nyomatékosítva. Viszont én már rájöttem, amire Puzsér nem. Azért lehetséges ez, mert muszáj. A túlélés ösztöne kapcsolja be ezt a jótékony lelki amnéziát, a tudat magára marad, a lélek elzárkózik, s a csak a jóra emlékezés és a humor lesz a védőbástyája. A háborúban a tudat leragad a legártalmatlanabb részleteknél. Például nagyapám békát fogott az árokparton, és azt tette a vele kezet fogók markába. A rémült ordítás és az őrült röhögés, ami az akciót kísérte, egy kicsit kimozdította őket a sötét félelemből. Így lehetséges az, hogy ma már mi is csak kacagunk akkor elszenvedett kínjainkon. 

Prágában, az egy órás maratoni városnézés alatt, az ,,itt egy ilyen épület, ott egy olyan épület” között folyton elveszítettük szem elől az idegenvezetőt, aki a közönséges szürke sapkája helyett jobb lett volna, ha inkább egy rikító pirosat tett volna fel. Az egész városnézésből gyakorlatilag az ő feje, a forralt bor s a kolbász maradt meg, amikor megálltunk egy kinti talponállókkal felszerelt bódénál egy gyors evésre. Aztán futás tovább. Röpke fél óra alatt még megnéztünk egy páncélmúzeumot, (miközben az én kíváncsiságom egyetlen darab páncélban bőven kimerült), kieveztünk a nagy tömegben a város fölötti kilátóhoz, ahol rájöttünk, hogy a többiek nem arra jöttek, visszarohantunk a sok lépcsős sikátorok közt, majd szerencsére egy lebúj illemhelye előtt felfedeztünk egy ismerős arcot.

Forró helyzet volt, az biztos. Rekord számú üzletbe néztünk be, mert menet közben minden útba esőbe beugrottunk egy csöppnyi melegért, persze a kínálatuk iránti érdeklődés álcája alatt, miközben a csapat magja az utcán, a szélnek nekifeszült vállakkal, leszegett fejjel haladt. A buszon dicsőítő dalt írtunk a kolbászról meg a forralt borról, ezzel próbáltuk oldani egy kicsit a gyilkos hangulatot. Aztán egy parkolóban teljesen megenyhültünk, miután a barátnőm gyúrt egy hógolyót, s lazán, csajosan előredobta. Én azt hittem, hogy majd finoman eléri az idegenvezetőnk hátát vagy karját, de ő nem célzott mellé, jól fejbe találta. Hát, mit mondjak, röhögésünk nem sikerült se olyan úrinősre, se olyan megbánósra, mint azt az illem megkövetelte volna.

Utolsó nap aztán csak jutott idő Bécsre is, megkaptuk a vásárt, s a múzeumban Sziszit, s minden… de vissza kell térnem részletesebben a csatára, ha már direkt azért mentünk. A csatatér úgy körülbelül négy futballpályányi sík hómező volt, körülkerítve. Korhű parasztgúnyás helybéliek masíroztak körbe, hangulatkeltés gyanánt. Hadvezérjelmezes lovasok, francia, orosz és osztrák katonák puhány utánzatai, sületlen játékfegyverekkel céltalanul puffogtató lövészek adták elő nekünk a csatát. Azt a fejetlenséget, ami ott lefolyt, nem is lehet elmesélni, előbb balról vánszorgott be a frontvonalra az egyik fél, majd jobbról vonszolta be magát, mintha halálos betegen, az ellenfél. A lovasok céltalanul, lelassított lóhalálában botladoztak át hol ide, hol oda keringőztek, az orrunk előtt kettő összekoccantotta a kardját, a többiek pedig olyan csataüvöltést mímelő gajdolással fordultak vissza, mint amilyen stílusban Dolák Sali Róbert kommentálna egy ,,izgalmas” kalandvetítést az óvatos Winetou-ról. Harminc embernek egyszerre mindig csak egy puskája sült el, az is véletlenül, s az is szavatossági idejéből kifutott petárda volt, mert a fénycsóva a szemközt sorakozó pár ember csizmaorra előtt egy- két méterrel konyult le. 

Felvételt is készítettem a nyelvtudás hiányában értelmezhetetlen parádéról, csonttá fagyott ujjakkal reménykedve vártam végre azt a pillanatot, amiért talán értelmet nyer az ittlétem, aztán tíz perc múlva rájöttem, hogy a nagy semmit úgy lehet izgalmasan felvenni, ha kommentálod: ,,Ott ejsze a franciák vannak, az az öt lerobbant szőttes kabátos lenne a székely gyalogezred? Vagy inkább orosz parasztok? Nicsak, itt valamelyik piros jelmezes biztos Napóleon bácsi, felismerni a tökfödőjéről! Atyaég, alig bírja az a csökött lovacska! Hehe, ez csatakiáltás akart lenni? Ugyan, ki a babám rohant volna harcba erre a vérszegény virnyogásra? Há’ most  mi van? Meglőttek, s nem halsz meg? Legalább kettő-három leeshetne poénból! Nagyon gute kaiser Francz! Unser gute, persze, az még jobb! Ott mit köröznek, s rángatják egymást, ez közelharc vagy bunyó? Semmi halott, semmi sebesült? Akkor mi potyára jöttünk? Ezért fagyjunk meg? S még bár székelyruhát s székelytéglát se hoztunk! Legalább ezért szólhattak volna előre!” Nem is tartottam volna meg a videofelvételt, ha közben el nem felejtkezem magamról, és egy túl hosszúra sikeredett ágyútömés alatt nem szólalok meg a világ legflegmatikusabb hangján, mondva: ,, Jaj, olyan izgalmas, hogy mindjárt odapiszkolok!” S az a jóízű kacagás, ami követte, amikor rájöttünk, hogy ezt fel is vettem, megmentette a törléstől. 

Na de ez még csak a kezdet volt. Egy gyors ebéd után villámvásár a telnicei torony tövében kihelyezett bódéknál, majd onnan is továbbűzött a kötelesség.

Egy műemlék előtt a helybéli hivatalosságok beszédet tartottak, oda kellett vonuljunk. Ott tudatosult bennünk, hogy csak a mi buszunk népe tette ki a megemlékező ,,tömeget”. Hát, kérem, aki még nem hallotta a cseh nyelvet, az ne egy hivatalos, komolyságot követelő alkalommal tegye először. Edzeni kell előtte rá szívósan, szokni a pukkasztó szavakat, csiklandozó hanglejtésüket. Mi mindenesetre úgy jártunk, mint Michael Jackson a japánoknál, röhögőgörcsöt kaptunk, s a hideg ellenére beleizzadtunk az erőlködésbe, hogy a szemünkig felhúzott sál alól ne szabaduljanak ki a helyzethez nem illő hangok. A síremlék felé könnyebb dolgunk volt, mert hosszú, kacskaringós ösvény vezetett ki a határba hozzá. Barátnőmmel katonadalokat dudorászva, egy-egy nagy ugrással meg- megdupláztuk lépéseinket a vaksötétben menetelve, mint felgyorsított némafilm két komédiása. Útközben annyira szenvedtünk már, úgy agyon voltunk fagyva, annyira képtelennek tartottuk a történteket, hogy arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt biztosan a karma csinálja velünk, biztosan előző életünkben együtt szöktünk meg egyik székely alakulatból, s mivel akkor nem sikerült meghalni, lehet, hogy most kellene bepótolnunk a mulasztást. De, hátha most is megússzuk? Ebben nem voltunk annyira biztosak, viszont abban nagyon, hogy delegációilag erőst melléfogott velünk az idegenvezető. 

És akkor megláttuk a síremléket. Egyedül állt a pusztában egy dombocska tetején. Körülötte csak mi. Sorra gyújtottuk meg a gyertyákat. Annyira csend volt, és sötét és hó és halál, hogy a komiszkodó szívünk kezdett megrendülni. Az, hogy rajtunk kívül senki nem volt, aki még megemlékezzen róluk, szinte ordító bizonyítéka volt annak, hogy ők a mieink. Az ott elhangzott néhány mondat alatt nagyon elcsendesültünk. 

,,Akárkik is voltatok, hello! Mit kerestek itt? Ez itt nem a hazátok. Ez itt nem az anyaföld. Nektek senkitek sincs? Meghaltatok és ennyi? Pont mi vagyunk, akik emlékezni kényszerülünk rátok? Itt, az Isten háta mögött? Pont én! Úristen, hisz csak mi vagyunk nektek! Messze vetődve otthonotoktól, ilyen hidegben, talán édesanyátok, talán gyermekeitek nevét suttogva haltatok meg, keserves kínok között. Az is lehet, hogy még időtök sem maradt a végzetes pillanatban hazagondolni. Szegény, elveszett, néma hősök! Miért veletek sakkoztak idegen hadvezérek? Minek használtak a táblájukon titeket? Olcsó parasztnak, kifutó bolondnak, ágyúgolyókat kivédő bástyának? Számított valamit is a jelenlétetek, számított halálotok? Mennyi fölösleges vérontás és áldozat! Mennyi embertelen szenvedés! Bármiért is vagyok itt, az emberiség nevében megkövetek minden, a nagyhatalmak játszmáiban valaha is ártatlanul halálba kergetett gyermeket, apát, férjet, nagyapát.” 

A himnusz már a helyzet súlyára eszmélten, őszintén csengett, otthonosan körbelengte, majd betakarta az egyre gyengébb fényben úszó egyre nagyobb halmot.

Végezetül istenhozzádot intett a lelkünk, de ők, elveszett árvákként végleg a szívünkbe könyörögték magukat.  Megérdemlik, hogy minél többen halljanak róluk, hogy elismerően fejet hajtsanak áldozatuk előtt, és tisztelettel őrizzék az emléküket.

(Megj: Az 1805-ös háborúban a szövetséges osztrák és orosz hadsereg próbálta Telnitz környékén legyőzni Napóleon seregét. A csatatér déli részén lévő csendes kis falu határában fehérre meszelt, oszlopszerű kőépítmény található, mely egy tömegsírt jelöl. Ez alatt, többségében székely katonák nyugszanak, akik ebből a háborúból is jócskán kivették részüket, több ezer fős áldozatot hozva.)

 

Szerző: 2020. 01. 03.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló