Mostok mindörökké

Köztünk valami sokkal régebbi, erősebb, ősibb kapocs van, még azelőttről, hogy a méhembe fészkelve belém kapaszkodott volna

Olyan nap volt az is, aminek minden pillanatát elcsomagoltam emlékeim polcára. És nem csak azért a bizonyos kérdésért. Édesanyám egyszer azt mondta, hogy annyira hamar felnőttünk, szinte észre se vette, mikor hagytuk el az ágyon flikkflakkozást, a civakodásokat, a zsebkendő-ejtőernyők eregetését a teraszról. Várta is, hogy nagyobbak legyünk, hogy már ne a csupasz térdünkön-könyökünkön tapasztaljuk és tanuljuk a fizika törvényeit, na meg  azért főleg, hogy tudjunk már segíteni neki a házimunkában a nővéremmel, és hogy értelmesen, felnőtt módra társalogjunk egymással. Ám mire lenyugodtunk volna, arra elvégeztük az összes sulit. Ő pedig, szegénykém, vasárnap kivételével, a készruhagyárban dolgozott, s a kommunizmusban divatos túlórákban és tizenhatórázásokban kiszipolyozva szüntelenül fáradt volt, nem sok energiája maradt a felhőtlen családi együttlétekre. Sajnos későn, amikor már kirepültünk, s üres lett a ház, akkor jött rá, hogy amikor kicsik voltunk, s dalolásunktól, játékainktól, s fergeteges csatáinktól volt hangos a hely, akkor volt igazán boldog. Eltelt, anélkül, hogy átérezhette volna. 

Azon a bizonyos napon viszont én már tudtam, hogy ott, s akkor nagyon boldog vagyok. Az emlékek varázslatos birodalmában lehetséges az időutazás, s a múltban megidézett jelen talán még gyönyörűbb. Abban a letűnt “most”- ban pedig béke van, süt a nap, ott sétálok ráérősen bogarászva, ahol még a madár sem jár. A kacskaringós, poros földúton, virágos ruhácskában,  szandálban mellettem csoszog a kis fekete copfos babám, meg a zöld gatyós picifiam, aki kikönyörögte magát kockás ingecskéjéből, mert a patakra indultunk. Szájuk- kezük lila az árokban felkutatott szedertől. Vajon megvan-e még Parajdon, a kereszt felé, az a vadcseresznyefa a domb derekán, amelynek gyümölcsétől mi is így néztünk ki a testvéremmel? A selymes, himlőhelyes hasikán bíborszín ujjacskák nyoma, ismerős a mozdulat, meg a szokás. Tőlem örökölte, hogy magához töröl mindent. A kicsi, szőke körfrizurás manógyerek egy eltaposott siklót próbál kipiszkálni a beszáradt keréknyomból, a manólány pedig elszomorodott arcocskával sajnálkozik felette:

– Szegény pici kígyó! Mé’ nem menté gyorsabban át az úton? – Ahogy ott guggolnak, az egyik kicsi, a másik pici, még úgymond semmit sem tudnak az életről, de ösztönösen együttérzőek, fejük összeér, és felváltva kaparják az állatka körül a földet, szívemet hála tölti el. Milyen kincset, csodát kaptam az élettől ebben a két kis szeretetgombócban! A szedermosó palackban még megmaradt néhány korty vizet a kis cofisom mindenképpen rá akarja önteni, hiába magyarázom, hogy ezt a száraz, lapos kígyót, ami amúgy sikló, már nem lehet feltámasztani. Sírósra csücsöríti szájacskáját, s szemében máris ott csillog egy hatalmas könnycsepp.  Vigasztalásra vágyva veti magát karjaimba.

– Hallga csak, a gerle felébredt a ligetben! Biztos megéheztek a fiókái! – csitítom őket, és magamhoz vonom elkerekedett szemekkel, nyúlott nyakkal a csendbe fülelő életkéimet.

S az akkor beállt csendben elhangzik a kérdések kérdése: 

– Anyu, emlékszel, amikor te kicsi voltál s én nagy? – Kis manólányom szemében őszinte felismerés ragyog. Később tudatosult, hogy már akkor jelezte, amit végig éreztem, míg felcseperedett, hogy köztünk valami sokkal régebbi, erősebb, ősibb kapocs van, még azelőttről, hogy a méhembe fészkelve belém kapaszkodott volna. Ő engem tanítani, finomítani, szelidíteni, megmenteni jött a világra. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, csak ámuldoztam, hogy a gyermeki fantázia mire nem képes, pedig folytatni kellett volna a beszélgetést:

– Nem, nem emlékszem semmire! Milyen volt? – A választ már sosem tudom meg. Elképzelésem szerint csak ilyen egyszerű lehetett volna:

– Hát sírtál, s én megöleltelek! – Pedig sose volt kiszámítható és egyszerű vele az élet. Viszont az örökös egymásnak feszülésből mindig megerősödve, megcsiszolódva kerültünk ki, még szorosabbra fűzve a kettőnk közti köteléket. És tényleg megmentett számtalanszor, bár nem is tudott róla. 

“Menjünk locsizni!” – kanyarítanak vissza az eredeti úticélhoz, s a sikló miatti nagy bánatfelhő egy pillanat alatt szétoszlik. Ott masíroznak előttem egy jó ugrásnyira, az útról felkapott ágakkal hadonászva. “Zot kutyus, Zot kutyus, hűde jóba-rát!” – dalolják, s az én lábaim is ösztönösen ráállnak a menetelésre. A falu tornya a patakon túlról előtűnik, s a bozótból kiérve észreveszik a háza előtti cölöpöknél kisszékén pihenő Anna nénit, a szegény, lenyomorodott koldusasszonyt, akit már csak kis borzos kuvasza szeretget meg néha, amikor enni kap. Oda sem pillantott, talán szunyókált. Gyorsabbra fogtam lépteim, sürgetve terelgettem a hídhoz kanyarodó ösvényre kíváncsi kicsinyeimet, remélve hogy megússzuk az utánunk kiabálást, mert nagyon ijesztő tudott lenni a vastag, durva hangjával. Futva és kacagva érkeztünk a vízhez, ahol a lapos mart zöldjébe repült a virágos ruha s a rövidnadrág, s máris nekiláttak a szokásos gyűjtögetésnek, a színes kavicsok felkutatásának. Nemsokára pedig már visítva locsolták egymást kis aranyásóim. 

Gyöngyöző kacagásuk itt cseng a fülemben most is. Mostmost, amikor már felnőttek, az édes nagyleányom egy napra elutazott, a drága nagy “picifiam” csak este jön a munkából, s épp befejeztem az  édesapjuknak kötött fülvédőt. Várakozás közben teszek-veszek, s mivel csak nekem van diplomám ahhoz, hogy tiszta ágyneműt húzzak, s az üres gurigát egy új tekercsre cseréljem a fürdőszobában, azt is örömmel megteszem, mert mindjárt érkeznek…Tudom, hogy most is most vagyok a legboldogabb, amíg még hozzám jönnek haza.

Szerző: 2020. 02. 02.

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló