Mostok mindörökké

Köztünk valami sokkal régebbi, erősebb, ősibb kapocs van, még azelőttről, hogy a méhembe fészkelve belém kapaszkodott volna

Olyan nap volt az is, aminek minden pillanatát elcsomagoltam emlékeim polcára. És nem csak azért a bizonyos kérdésért. Édesanyám egyszer azt mondta, hogy annyira hamar felnőttünk, szinte észre se vette, mikor hagytuk el az ágyon flikkflakkozást, a civakodásokat, a zsebkendő-ejtőernyők eregetését a teraszról. Várta is, hogy nagyobbak legyünk, hogy már ne a csupasz térdünkön-könyökünkön tapasztaljuk és tanuljuk a fizika törvényeit, na meg  azért főleg, hogy tudjunk már segíteni neki a házimunkában a nővéremmel, és hogy értelmesen, felnőtt módra társalogjunk egymással. Ám mire lenyugodtunk volna, arra elvégeztük az összes sulit. Ő pedig, szegénykém, vasárnap kivételével, a készruhagyárban dolgozott, s a kommunizmusban divatos túlórákban és tizenhatórázásokban kiszipolyozva szüntelenül fáradt volt, nem sok energiája maradt a felhőtlen családi együttlétekre. Sajnos későn, amikor már kirepültünk, s üres lett a ház, akkor jött rá, hogy amikor kicsik voltunk, s dalolásunktól, játékainktól, s fergeteges csatáinktól volt hangos a hely, akkor volt igazán boldog. Eltelt, anélkül, hogy átérezhette volna. 

Azon a bizonyos napon viszont én már tudtam, hogy ott, s akkor nagyon boldog vagyok. Az emlékek varázslatos birodalmában lehetséges az időutazás, s a múltban megidézett jelen talán még gyönyörűbb. Abban a letűnt “most”- ban pedig béke van, süt a nap, ott sétálok ráérősen bogarászva, ahol még a madár sem jár. A kacskaringós, poros földúton, virágos ruhácskában,  szandálban mellettem csoszog a kis fekete copfos babám, meg a zöld gatyós picifiam, aki kikönyörögte magát kockás ingecskéjéből, mert a patakra indultunk. Szájuk- kezük lila az árokban felkutatott szedertől. Vajon megvan-e még Parajdon, a kereszt felé, az a vadcseresznyefa a domb derekán, amelynek gyümölcsétől mi is így néztünk ki a testvéremmel? A selymes, himlőhelyes hasikán bíborszín ujjacskák nyoma, ismerős a mozdulat, meg a szokás. Tőlem örökölte, hogy magához töröl mindent. A kicsi, szőke körfrizurás manógyerek egy eltaposott siklót próbál kipiszkálni a beszáradt keréknyomból, a manólány pedig elszomorodott arcocskával sajnálkozik felette:

– Szegény pici kígyó! Mé’ nem menté gyorsabban át az úton? – Ahogy ott guggolnak, az egyik kicsi, a másik pici, még úgymond semmit sem tudnak az életről, de ösztönösen együttérzőek, fejük összeér, és felváltva kaparják az állatka körül a földet, szívemet hála tölti el. Milyen kincset, csodát kaptam az élettől ebben a két kis szeretetgombócban! A szedermosó palackban még megmaradt néhány korty vizet a kis cofisom mindenképpen rá akarja önteni, hiába magyarázom, hogy ezt a száraz, lapos kígyót, ami amúgy sikló, már nem lehet feltámasztani. Sírósra csücsöríti szájacskáját, s szemében máris ott csillog egy hatalmas könnycsepp.  Vigasztalásra vágyva veti magát karjaimba.

– Hallga csak, a gerle felébredt a ligetben! Biztos megéheztek a fiókái! – csitítom őket, és magamhoz vonom elkerekedett szemekkel, nyúlott nyakkal a csendbe fülelő életkéimet.

S az akkor beállt csendben elhangzik a kérdések kérdése: 

– Anyu, emlékszel, amikor te kicsi voltál s én nagy? – Kis manólányom szemében őszinte felismerés ragyog. Később tudatosult, hogy már akkor jelezte, amit végig éreztem, míg felcseperedett, hogy köztünk valami sokkal régebbi, erősebb, ősibb kapocs van, még azelőttről, hogy a méhembe fészkelve belém kapaszkodott volna. Ő engem tanítani, finomítani, szelidíteni, megmenteni jött a világra. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, csak ámuldoztam, hogy a gyermeki fantázia mire nem képes, pedig folytatni kellett volna a beszélgetést:

– Nem, nem emlékszem semmire! Milyen volt? – A választ már sosem tudom meg. Elképzelésem szerint csak ilyen egyszerű lehetett volna:

– Hát sírtál, s én megöleltelek! – Pedig sose volt kiszámítható és egyszerű vele az élet. Viszont az örökös egymásnak feszülésből mindig megerősödve, megcsiszolódva kerültünk ki, még szorosabbra fűzve a kettőnk közti köteléket. És tényleg megmentett számtalanszor, bár nem is tudott róla. 

“Menjünk locsizni!” – kanyarítanak vissza az eredeti úticélhoz, s a sikló miatti nagy bánatfelhő egy pillanat alatt szétoszlik. Ott masíroznak előttem egy jó ugrásnyira, az útról felkapott ágakkal hadonászva. “Zot kutyus, Zot kutyus, hűde jóba-rát!” – dalolják, s az én lábaim is ösztönösen ráállnak a menetelésre. A falu tornya a patakon túlról előtűnik, s a bozótból kiérve észreveszik a háza előtti cölöpöknél kisszékén pihenő Anna nénit, a szegény, lenyomorodott koldusasszonyt, akit már csak kis borzos kuvasza szeretget meg néha, amikor enni kap. Oda sem pillantott, talán szunyókált. Gyorsabbra fogtam lépteim, sürgetve terelgettem a hídhoz kanyarodó ösvényre kíváncsi kicsinyeimet, remélve hogy megússzuk az utánunk kiabálást, mert nagyon ijesztő tudott lenni a vastag, durva hangjával. Futva és kacagva érkeztünk a vízhez, ahol a lapos mart zöldjébe repült a virágos ruha s a rövidnadrág, s máris nekiláttak a szokásos gyűjtögetésnek, a színes kavicsok felkutatásának. Nemsokára pedig már visítva locsolták egymást kis aranyásóim. 

Gyöngyöző kacagásuk itt cseng a fülemben most is. Mostmost, amikor már felnőttek, az édes nagyleányom egy napra elutazott, a drága nagy “picifiam” csak este jön a munkából, s épp befejeztem az  édesapjuknak kötött fülvédőt. Várakozás közben teszek-veszek, s mivel csak nekem van diplomám ahhoz, hogy tiszta ágyneműt húzzak, s az üres gurigát egy új tekercsre cseréljem a fürdőszobában, azt is örömmel megteszem, mert mindjárt érkeznek…Tudom, hogy most is most vagyok a legboldogabb, amíg még hozzám jönnek haza.

Írta:
Tódor Katalin

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése