Regényhősök fafödős tanyája

A nagyvakációkban, a domb tetején a napszítta fűbe heveredve, sokszor ábrándozott az éppen olvasott könyv szereplőiről

Minden nyáron a nagyszüleinél volt, ahol tengersok idejét nagyrészt olvasással töltötte. Nemrég még meg is próbált írni egy ifjúsági regényféleséget, nagyon érdekes szereplőket talált ki, a nevek választása és a különböző karakterek megalkotása volt a  legizgalmasabb. Végül a füzet felénél valahogy kimerült a téma, s aztán már sosem járt a végére. Pár fejezet után rájött, milyen nehéz összetartani a szálakat, s hogy talán előre tudnia kellett volna a végét, hogy mi merre tart, akkor valószínűbb, hogy nem veszett volna el benne olyan kibogozhatatlanul.

Az ebéd utáni hemmedezés időtlenségében, a hűvös szoba csendjében, a tévé alatti üveges vitrin könyveit nézegette, sokat már kiolvasott az előző nyarakon. Még mennyi ismeretlen név, izgalmas vagy érdektelen címek. Az alsó szekrénykét is kinyitotta, az dugtig volt rendezetlenül egymásra halmozott, megsárgult, szakadt borítós ponyvákkal, régi filléres kötetekkel. Kiválasztotta a legrongyosabbat és izgatottan simítgatta a címlapot, barátkozott egy kicsit a könyvvel. Az olvasásra készülődés számára egy szertartás volt, tudta, hogy újra eltűnik egy időre egy más világ varázslatos ösvényein. Alig várta!

Hallotta, hogy nagyapja bemegy a kis fürdőbe, ahol a délutánra bevállalt cipők álltak a szerszámos doboz tetején. Olyan sokszor látta az oldalára fordított székkel, a vastag, kerek, narancssárga levélmintás, zöld székpárnákkal beülni, hajlott mellényes háttal a doboz fölé görnyedve kalapálni a facsapokat. Mintha tíz centis fogvájódarabkákat ütögetett volna be a cipőtalpak alsó rétegének a szélébe, körkörösen, a peremtől kb. fél centire, miután reszelővel alaposan megtisztította mindenféle lerakódástól, s a régi ragasztónyomoktól. Az egész fürdőszobát bódító, édes prenádeszillat lengte be. Sokszor ment ő is vele, a kád szélén ülve bámészkodott, szájtátva figyelte az imádott kis ember ügyes mozdulatait, a cipőtalpalás izgalmas mozzanatait, elmélyülten dolgozott, de olyan higgadtan, olyan könnyedén, mintha álmában is meg tudná csinálni. Egy pillanatig sem unta. Szerette a mesterségét.

Ő már szinte irigyelte a cipőket, annyi figyelmet, simogatást kaptak nagyapjától, újjászülettek a szakértő ujjak lapogatásai alatt. Csodálta a csontos, férfias művészkezet, ahogy barátságosan, régi ismerősként bánik a cipőkkel, számára nem csak  sáros lábbelik voltak, hanem múlttal rendelkező egyéniségek, akik tőle új életet nyertek. Amikor már megújulva, fényesre kibokszolva várták gazdáikat, úgy képzelte, hogy nem csak ő, hanem a cipők is boldogságot és büszkeséget éreznek, s mintha kihúzták volna magukat. Mikor kisebb volt, a prenádesz picit szúrós, átható szagától megrészegülten azt tervezte, hogy majd ő is cipész lesz. Aztán egyszer leverte az új kagylót, s utána hiába mondták, hogy semmi baj, még szerencse, hogy el nem törte a lábát, tudta, hogy mama nemrég vette, amikor bevezették a vizet, a spórolt pénzéből, így nem ácsorgott többet tata körül, annyira bántotta a kár, amit okozott. Most is csak bekukkintott egy mosolyra, odabújt egy futó ölelésre, vállára hajtva a fejét. A báránybőr mellény is átvette a ragasztószagot, szippantott egyet belőle, majd kisomfordált.

A könyv barnán málladozó lapjai bizsergették orrát, tüsszentett egyet a dohos porszagtól, ahogy végigpörgette. Három ugrással lecsattogott a zöld kovácsoltvas lépcsőn, egyik gumipapucsa elrepült. Kirúgta a másikat is lábából, egészen a domb hasába vájt pince torkáig repült. A nyuszik ketreceinél már nem szúrt az ösvénybe leszórt kavics, ott nagyobb kövekkel volt kirakva. Az etetőkből kihullott széna illatos foszlányait a hűvös köveken élvezettel tapintotta csupasz talpa.

A lépcsőtől a két oldalon felállított nyúlketrecek felé futó, enyhe kaptató aljában egy nyárialmafa harcolt a darazsakkal, amelyek a hullomás almák barnás, kavicsnyomos sebeit fúrták turbóba kapcsolva. Tata minden reggel felszedte az illatos, fehér húsú almát, de délutánra ismét tele volt a fa alja. A levegő szinte perzselt, a tücskök tikkadtan cirregtek, apró élőlények motoszkálása hallatszott a nagy csendben.

A nyuszik oda-odacsaptak az etetők elé szegezett dróthálóra, bekapartak néhány fűszálat, s azt rágták-húzták, míg megint el nem maradt a folytatás. A kicsi nyuszik feje teljesen kifért a rombusz formájú lyukakon, rémülten ráncigálták vissza, amikor mutatóujja megsimogatta hátralapított fülű buksijukat.

A ketreceken túl, a kert mellett is volt egy nagy pónyikalmafa, tövében a kert oldalában a szemétdombocskán egy kupac zöldes krumplihéj, hagymák levágott, földes bajuszkája és saláták száraz gyökércsonkja komposztálódott, a legyek boldogan döngicséltek körülötte. Mama nemrég vágott zöldhagymaszárat a tyúkoknak. Szeme ide-oda járva kereste a legjobb kuckót. Hova üljön le? A kicsi szénatartó szűk lett volna, s különben is tata szigorúan megtiltotta, hogy a nyuszik sarjúját elgazolják, s a kasza meg a sarló is ott volt felakasztva egy szegre.

Az ösvény végében a szikkadt, degenyeggel lekent árnyékszékre pillantott, majd hirtelen ötlettől vezérelve kiakasztotta az ajtó horgát, és felkuporodott a vastag, kerek fafedőre. Lám, mennyire van szag. De nem volt. Mama rendszeresen fertőtlenítette, és sárgára súrolta az ülődeszkát meg a padlót.

A fala, egész körben, régi, téglalap alakú képes papír-hanglemezekkel volt kitapétázva, párat ismert belőlük, hisz édesanyja mai napig megtartott lemezeit rendszeresen hallgatta. Más nem is nagyon volt. Se rádió, se tévé nem érdekelte, semmi érdekes nem volt bennük. Esetleg vasárnap. Mennyit kacagott az egész család Stan és Bran-on! Az ünnepi együttlétet feldobta az a kis komédia. A Lánchidas  lemezke az a ,, Gyönyörű szép este Budapest”, a kormos kemencés meg a Kisbencés… jó ez a hely olvasni. Igazán barátságos, kellemes a szép tiszta rongyszőnyeggel.

Egy darabig még nézegette, melyik lemez nincs meg nekik, jó lenne meghallgatni azt a bábust is… vagy amelyiken egy lány van fehér selyemruhában egy simlédersapkás, halásznadrágos fiúval. A mellette lévő már szintén ismerős volt, az Augusztusi hullócsillagok. Dudorászni kezdte:

“Szeretem a rejtett kispadot,
a rózsakerti pompás illatot,
augusztusi hullócsillagok,
húsz éves vagyok.
Szeretem az édes páromat,
hisz ilyenkor a lány még válogat,
a szerelem a legjobb jó dolog,
húsz éves vagyok,
trá- ttá- rá- rá- rá”.

Na mindegy! Van még addig kerek hét esztendő! Óvatosan  térdeire kifeszített szoknyájára fektette a könyvet, és fellapozta. Első fejezet. Gyorsan belelapozott, néhány sort olvasott a közepéből, majd a végére fordított. El akarta olvasni az utolsó sort, de megtorpant. Aki kíváncsi, az hamar megöregszik! Visszafordította az elejére, de jó sok párbeszéd van! Amint belekapott szeme az első sorba, elhagyta ezt a világot. Arra ocsúdott fel, hogy egy légy makacsul és idegesítően mind ugyanarra a pontra száll vissza a könyökére, hiába figyelmeztette jó pár hatalmas ütéssel. Összecsapta a könyvet és vérszomjasan felugrott, hogy hozza a lépcső mellett kiakasztott légycsapót. Közben jobb helyet talált keresgélő agya,  belopózott a tyúkudvaron mindig nyitott ajtóval ásítozó fészerbe. Hatalmas satupad volt bent, alatta dobozokban egy rakás szeg, meg mindenféle szúrós veszélyes szerszámok, amiért tata nem engedte ott mászkálni őket. A satupadon nagy fonott kosarakban két hatalmas üvegkorsó, egyikben forrt a bor, a tetején levő dugóból egy gumislag lógott.

A gerendákra felakasztva illatos cickafarkcsokor száradt, de ami a legjobban tetszett neki, az a sok kaptafa volt, amelyek párosával csüngtek a szegekről le, mint valami láthatatlan, táncoló balerinák fa balettcipői.

Nem értette, mert nem is gondolt bele, mire mondta tata, hogy inkább legyen borvirágos az orra, minthogy vízkő nőjön a fogára, de tudta, hogy nagyon szereti a jó bort, anyukával mindig meg szokta kóstoltatni, büszkélkedve, hogy milyen finomra sikerült. Azt sem értette, miért kell egy kóstoláshoz kétszer színültig tölteni a nagy talpas poharat.

A sarokban egy fejtett kukoricával teli zsáknak nekivetette a hátát, és a pad sarkán újra kinyitotta a könyvet. De már nem tudott úgy figyelni, a történetben mindenki kaptafában balettezett, még az újszülött is járta egy kis bébikaptafában, és cickafarkból font koszorút viseltek.

Egy boroskorsón kuporgó manó pedig egy fűrészhegedűn szegvonóval húzta nekik a talpalávalót.

Szerző: 2019. 05. 31.

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló