A Pilisi főnixmadár és a sámánkirálylány örök álma

A Budvár tetején hétféle fából rakott tisztító sámántűznél hangosan kimondta: az életét adná azért, hogy a világ jobb legyen

Mintha titkos erők összeesküdtek volna ellenem. Kidőltem az erdő közepén, meg sem tudok mozdulni, mindjárt kiszakad a tüdőm. Kellett nekem kirándulás! Sajnos nem csak egy rossz álom, amiből felébredhetek, nagyon is itt vagyok. A földön. Hullapózban. Bevillan vékonyka, hosszú szőke hajú, tizennyolc éves barátnőm arca. Képein zöld kiskabátban áll a Fénykapunál, a szikla előtt, különleges, egymásba csavarodott szerelmes fák mellett. Titokzatosan komoly. Nincs felhőtlenség, egyszer sem láttam felszabadultan nevetni. Mint akit valami küldetés súlya nyom. Az a gyönyörű, feketével kontűrözött kék szeme, aranyhajával keretezett szépséges, szelíd angyalarca…mint egy szenté. Úgy is hívtuk sokan, hogy Angyalka.

Lám ő is volt itt, de ő, velem ellentétben, megtalálta a Ferenczy-sziklát, meghallgatta Pilis dobogó kőszívét. S nem hagyták magára a szürkületben. Itt nem, akkor nem. Csak most, két év múlva, egy sötét, augusztus eleji éjszakában, egy gyászba borult székely városka szélén. Alig egy hónapja. Még kitart a nyár melege, szívemben viszont most már dermedt tél van, és csend, és hó és halál. Ő már akkor magasabb szinten lehetett, ha Pilis szelleme kegyesen magához engedte. Azt mondják, akárki nem tud odatalálni, csak aki megérdemli. Utolsó találkozásunkkor megmondta, hogy túlságosan kopog a fekete, fűzős cipőm. S az olyan ódivatú, ha lapos sarkú cipő kopog. Mivel én kérdeztem, hogy milyen, hát őszinte volt. Hihetetlenül banális, hogy erről fecsegtünk. Ha tudtuk volna mi vár rá, akkor… akkor sosem történik meg az elképzelhetetlen.

Különleges szeretet volt köztünk, egy csapattal jártunk önismereti hétvégékre. Egy családállítás-gyakorlat alkalmával a kislányom szerepét játszotta, ettől kezdve, a húsz év korkülönbség ellenére, kortalan lelkünk összeforrott.

Kicsi koromban volt úgy, hogy befogtam az orrom, lássam, meg merem-e tenni, hogy nem engedem el, s a számat is összeszorítom, de nem mertem, levegő után kaptam hörgő torokkal már az utolsó előtti pillanatban. Ezek a pillanatok is olyanok. Istenem, milyen lehet megfulladni?

A szívem zakatol. Tovább, tovább! Ki kell érnem sötétedés előtt. Jó félóra van még csak? Ólomnehéz tagokkal valahogy feltápászkodok. Valakik jönnek,  majd ruganyos léptekkel távolodnak a szürkületben, én meg csak lezserül támasztom az egyik fát, a földet nézve próbálok közömbös arcot ölteni, szememben lüktetnek az erek. Ez a semmi kis cipellő! Normális ember ilyet húz egy ilyen programhoz? A talpam sajog a hólyagoktól. Valahogy tovább vánszorgok a kaptatón, ami befelé csak úgy dobta a lábainkat magunk elé, szinte futólépésben jöttünk, két órán keresztül vágtattunk egyre beljebb, eszünkbe se jutott, hogy ki is kell jönni. Vagyis kísérőm nem bánta, bennem meg nem tudatosult. Jaj, csak legalább egy kis víz lenne nálam! De kivitte. Szabályosan kifutott, otthagyva engem magányosan, életemért rettegve a kimerültség miatt, amely puff, ismét földhöz vert a gyökerek közt. Harminc éve más volt, akkor teliholdnál, a kút oldalának  vetve hátunkat végig beszélgettük az egész éjszakát a táborban. Most, amikor már egy órája beszélgetett telefonon, meguntam várakozni figyelmére és előrementem, gondoltam megvárom annál a törzsével ülést formáló fánál, amin már befele úton megkívántam az ücsörgést. Mosolyogva néztem hajdani, gyerekkori barátnőmet, ahogy megjelenik az erdei ösvényen, ahogy közeledik, és lefagyott mosollyal néztem utána, amikor szó nélkül elment trónusom előtt. Magamra hagyott, anélkül, hogy bár egy pillantást vetett volna rám. Nesze neked harminc év, ami elmúlt, elmúlt. Megváltoztunk, mi tagadás, fogadd el. Ő mondta, most már elhiheted neki. Egyre szürkébb homály szivárog a fák mögül. Nem bírok többet lépni, izmaim remegnek, fekszem mint egy idióta, felbucskázva.

Lehet, hogy ez lesz az utolsó, amit látok ebből a csodálatos világból? Kitaposott gyökerek a sziklás talajon, mintha barnásszürke, moha- és kavicspikkelyes kígyók lennének.

Mozdulatlanul tekerednek, az orrom érinti egyiket, mindjárt beteker engem is. A fejemet és a mellkasomat veti szét zubogó vérem, szívem gőzmozdonyba kapcsolt. Milyen lehetett megfulladni? Úgy, hogy más keze nem enged el az utolsó előtti pillanatban? És ott maradni a sötétben örökre… drága kicsi lány, gyönyörű kék szemed nem látom többet.

Arcomon forró, sós csermelyként ver ragacsos barázdát egy megállíthatatlan könnycsepp. Túl jó voltál! – dorgálom szegénykét azóta is. Nem kellett volna végletekig hinned az emberi jóságban, idejében ki kellett volna kaparni a szemét! – a düh csillapíthatatlanul forrong bennem.

Remegve nézek szét, már sehol senki. Jeges rémület dermeszti rám az izzadtságot, akarok mozdulni, de nincs erőm. A testem nem engedelmeskedik agyamnak.

Ha itt felmondja a szolgálatot, kereshetnek majd, de akkor már késő!   De legalább csípőmet verdeső aranyhajam nem válik lángok martalékává… Most már hull a könnyem, perzseli a forró füst emléke a légcsövem. Én ha tudnám, hogy azért megyek a Földre, hogy kiiktassak egy gonosz, agresszív, sötét lényt, aki barátnak álcázott leselkedő kígyóként szorul a nyakamra… én nem jönnék le e világba. Ő viszont, a Budvár tetején hétféle fából rakott tisztító sámántűznél kimondta, az a legszebb álma, hogy a világ jó legyen, megtisztuljon a gonoszságtól, s ezért az életét is feláldozná.

De miért így, Istenem? S még csak ez volt a huszadik nyara! Annyira szép volt, jóságos és szelíd, mit vétett?

A sírástól kitisztult a fejem. Nem hiszem el, hogy amit más megtett könnyedén, az számomra ennyire nehéz, most már dühöngök gyengeségem miatt. Azért is felállsz! Hallod? Mozdulj meg! Lépj már, az Isten szerelmére! Otthon várnak a gyermekeid! Ha megáll a motor, ha meg kell állnia, hát így jártál! Akkor sem maradhatsz itt bent! ,,Fától-fáig” jut eszembe, ,,kapaszkodni négykézláb…” – teszem hozzá az én verziómat. Úgysem látják, csúszhatok-mászhatok. Most már az első lépéstől belehasít a halálos kimerültség a lábamba. Egy lépés, na még egy. Miért jöttem ide? Milyen nehéz beismerni, hogy bolond voltam, mert mostanában mind olyasmit teszek, amihez annyira nincs kedvem, hogy rendesen hallom, amint háborgó lelkem csikorogva befékez, de én kézifékkel csak megyek tovább. Mire akar megtanítani Pilis szelleme? Ne menj oda, ahova nem akarsz? De ide már nagyon rég vágytam! Amióta a kis királylány mesélt a Föld szívcsakrájáról, azóta mind ide készülök. Vagy azt akarja, hogy máskor gondold meg kit veszel magad mellé társnak, legyen szó bármiről is?

– Na, ez biztos is! – mondaná Stephen King félkegyelmű hőse a Végítéletből. Most én is annak érzem magam. Vajon mikor találnának rám? Lépj! Te pedig hallgass, te átkozott, szószátyár hang a fejemben, hallgass!!! Légy csendben! Muszáj lépni! De hiába a küzdelem, testem újra felmond. Harmadszor terülök el. Kitárt karjaimmal ölelem a földet, mintha az egész Pilis egy nagy szív volna, olyan dübörgés van fülemben. A talaj is mozog, édesanyám méhében lüktethetett még így velem a mindenség.

“Nyugodj meg, pihenj meg, majd állj csak fel, ki tudsz menni, mindjárt itt van a Fénykapu a gyönyörű szimbólumokkal! – édes illatot érzek, mintha egy angyal szólt volna hozzám, hangjától végtelen békesség árad szét testemben. Tudd, hogy mindenkinek annyit raknak a vállára, amennyit felvállalt! Te ne engem sirass, adj hálát, hogy miután háromszor estél el, úgymond teljesen erőd fogytán, mégis felálltál, túlélted és hazamehetsz.”

– De hisz még nem is álltam fel harmadszor!

Akkor a fejem megemelkedett, láttam a kijáratot, megmozdult a lábam, és menni kezdett. Hátam mögött valaki becsukta a szelíd erdő, s lent a dombok ölén sötétlő Dobogókő titokzatos kapuját. “Isten veled! Köszönöm a csakra karkötődet!”  – súgja. Befele jövet egy mély árkon át akartam rövidíteni, de az első lépés megdobott, szinte lezuhantam.

Röptömben elkaptam egy fa törzsét, megöleltem, karkötőm színes féldrágakövei akkor szóródtak szét. Ő kifogott, de emlékül az egész alkaromon most is ott sötétlik a véres horzsolás nyoma. Ahogy megváltozott barátnőm gúnyosan megjegyezte: a fa visszaölelt. Pilis még nem tárta fel magát előttem. Még el sem mentem, máris tudom, hogy vissza fogok jönni. Megerősödve. Azzal a leckével köszönök el, hogy az ember háromszor többet bír, mint amire képesnek tartja magát.

Megkönnyebbülten nézek vissza. Mint egy főnixmadár, lelkem tesz egy kört a völgy fölött búcsúzóul. Aztán idekint nemsokára majd elfelejtem, hogy az idő milyen könyörtelenül ráteszi az  “ennyi volt, most elmúlt” pecsétjét Isten remekműveire, csodaszép, szőke, kék szemű királylányokra, barátságokra, életerős izmokra s a fiatalságra.

Írta:
Tódor Katalin

Hasonló

Égi áldás az özvegyasszony házasságára

Ilus málnát, szamócát, medvehagymát árult a piacon, de Károly inkább a kezét kérte meg Ilus még akkor sem tudott örülni, mikor a postás meghozta az első nyugdíját. Minek? Éppen annyit... Tartalom megtekintése

Virágvasárnap Vatikánban a Szent Péter téren

Pálmaágakból lefektetett szőnyeg a Bazilika lépcsőin, olajágakkkal integető ünneplők Ilyen meghívót kap a vendég, ha a jó sorsa Rómában egy zarándokszállásra viszi. A Casa per ferie delle Suore Missionarie Pallottine néhány... Tartalom megtekintése

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam

Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia

Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér  ragyogása,  elegánsan hangolt  épületei  a ... Tartalom megtekintése

Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban

Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése

Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől

A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon  siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése