Lelkisegéllyel vidított éjjel

A hang megállás nélküli panaszkodásba kezdett, hogy csak hallgassa meg, könyörögve kéri, mert olyan egyedül van…

Nyugdíjas tanárnőként megengedheti magának, hogy éjszakába nyúló olvasómaratont rendezzen. Bevackolódik a hintaszékbe, vet egy pillantást a falán körbe kifüggesztett képekre. Mindenkihez van egy-egy szava. Kutyája nevét hangosan mondogatva felidézi a közelmúltban még olyan végtelen nyugalmat árasztó, a fotelben horkolva szunyókáló hűséges társát. Éppen felüti a kartonpapír csíkkal megjelölt könyvét, amikor repedt bili hangon, irtózatos csöngetéssel felzúg a telefonja. Ijedtében elemlegeti a telefon és a hívó személy drága kicsi édesanyjának a legmelegebb vidékét, majd még mindig eszébe jut, pár évnyi nyugdíj után is, hogy ha ezt hallanák, megvolna a véleményük a nagy tanárnéról, aki ráadásul kutyás cirkuszaival híresült el a faluban. A kutyabolond tanárné, aki tépi a haját, ha focizó gyerekeket lát a háza melletti üres telken.

Vet egy pillantást az órára, ki veszett meg este tizenegy után telefonálni? Idegen számot jelez a készülék, nem a barátnője az, aki esetleg hívhatná. Nagy levegőt vesz, biztos ami biztos, felveszi. Egy idegen, magassarkú női hang románul hadarva kiabál bele:

– Mennyi az állás? 

Mi van??? – gondolja magában – Ja, az illető a focibajnokságra gondolhat, ami épp most folyik.

– Téves kapcsolás, doamnă! (asszonyom)

– De nem! Ne tegye le, kérem! 

Máskor simán kinyomta volna, most valamiért mégsem tette. Elmondta a számát, egyetlen számot ütött mellé a vonal végén az ismeretlen kéz, aki a barátnőjét akarta volna a meccsel boldogítani. Még a szája is tátva maradt, úgy meglepődött attól, ami ezután következett. A hang megállás nélküli panaszkodásba kezdett, hogy csak hallgassa meg, könyörögve kéri, mert olyan egyedül van. Már azt se tudja, mit csináljon, olyan boldogtalan. 

Hűha, nagy baj lehet, ha vadidegennek akar mesélni, gondolta türelmetlenül, de korántsem olyan méreggombóccal torkában, mint régen, amikor fölösleges dolgokkal zaklatták. Né te, hova lett a régi hisztis ember? Végül is nyugdíjas vagyok, ráérek.

– Tudja, doamnă, már negyvenöt éve együtt vagyok a férjemmel, aki iszik és ver, egy perverz, aki mindenre képes… a múltkor ököllel rácsapott a fejemre, és két nap után megint ugyanoda. 

– Miért nem megy a rendőrségre?

– Már van aktánk a policián, de nem csinálnak semmit. Nem tudok megszabadulni tőle, eliszik mindent, én cukorbeteg is vagyok, és sokszor egy darab kenyér, semmi nincs a háznál, úgy felidegesít, hogy a cukrom 230 is volt már!

Próbálja megnyugtatni, hogy az övé volt már 370 is, és még itt van, s elmondja, hogy egy pohár vízben elkevert kanálnyi fahéj csökkenti a vércukorszintet. 

– Igen? Nem is tudtam! – hálálkodik a hang, ő pedig hirtelen rácsodálkozik, hogy jé, anyanyelvi szinten érti a románt. Ezután már olyan jókedvűen trécsel, mintha a kisördög csiklintaná. S mialatt még azt is megtárgyalják, hogy a hang tulajdonosa Botosaniból telefonál, s Úristen, a hívása egy Székelyudvarhely környéki eldugott házikóba csapott be, már egészen beteges jókedve kerekedik. Na, most megmutatta egy románnak, hogy a székely is emberből van!

Másnap is fel-felnevet, és estefelé eszébe jut, hogy ha ma hívná, akkor most már tudná, bemondták a rádióban, hogy döntetlen volt. Vagy az mekkora poén lenne, ha ő hívná fel, és közölné vele. Például éjfél körül.

Hisz nyugdíjas, kitelik az idejéből.

Szerző: 2019. 07. 10.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló