Jézus arca előtt

A homoródszentpáli unitárius templom

Mire rájöttem, hogy nem is fa, hanem valóságos a teste, már azt is láthattam, hogy nem tövis-, hanem babérkoszorúja van

Virágvasárnapján cseng-bong a falu felett a harangszó. Több szempontból is ünnepet hirdet. Az ezzel a nappal elkezdődő események sorozata a fél világot megrendítette és megváltoztatta. Jézus ekkor vonult be Jeruzsálembe szamárháton, bevégezni küldetését. Homoródszentpálon pedig, a hagyomány szerint ekkor konfirmálnak az ifjak. Itt van a húsvét, Jézus ismét kopogtat ajtónkon. A hajdan lábai elé fektetett virágszőnyeg vázákba kerül, az Úr asztalát és a padokat díszíti, néhány szálat teszek belőle a szívem belső templomában lévő oltárra is. Ott rendszeresen beszélgetek Vele, kérdéseket teszek fel, s Ő válaszol. Néha csak csenddel. Néha visszakérdez. De ez nem volt mindig így. Bár Jézusban mindig is hittem, az csak olyan tamáskodó félhitszerűség volt, hiszen azt a felét, hogy Ő Isten fia, nem tudtam befogadni. Melyikünk dobná oda a sötét tömegnek gyermekét önszántából, céltudatosan, hogy megváltson gyilkost, terroristát, háborús bűnöst, ugyanakkor feledi a rákos gyermeket, a mártírokat, vagy a mentőhelikopterrel lezuhant, szinte még gyermek, életmentéshez riasztott fiatal barátomat? Ez nem elfogadható, amíg okosabbnak hiszed magad Nála, meg amíg meg nem botlasz, sőt el nem esel párszor, s az egód fel  nem adja magát. Amióta én is találkoztam Jézussal, elhiszem, hogy még nagyon sokan láthatták feltámadása után. Mondják, ha jól akarsz dönteni valamiben, akkor kérdezd meg magadtól, hogy vajon Ő mit tenne. Ha pedig valami nem jó, akkor magadon kezdj el munkálkodni. De hogy a belső figyelem, s a magadon munkálkodás bár nagyon fontos, önmagában viszont mit sem ér, azt nekem egy csodán keresztül, Jézus személyesen tanította meg.

Jó néhány éve, egy hajnali meditálás alkalmával, szobám magányos csendjéből  szülővárosom főtéri, üres katolikus templomában találtam magam. A marosvásárhelyi Keresztelő Szent János- templomban. Mit keresek itt? Nyolcadikos korom óta nem jártam erre, akkor még előre lehetett menni csak úgy, most a templomhajó ráccsal volt elválasztva a szűk előcsarnoktól. Mivel nem miseidő volt, be volt zárva, csak mögüle lehetett nézelődni. De nem is akartam én bemenni, jobb hátul, észrevétlenül elbújni. Sötét volt és nehéz szag. Érzékeltem a szobám csendje és a templom csendje közti óriási különbséget. A meleg, de felszínes, és a hideg, de fenségek lényétől átszellemült mélységes csend között lebegett lelkem. Néztem a templomhajó legalább harminc méterre lévő túlsó végében sötétbe vesző oltárt, és mintha a szférák agyat kisimító, szétoszlató csendzenéje szivárgott volna elő a néma orgonából. Léptem kettőt oldalra a szürke köveken, és szememmel az oltár mögötti feketeség minden apró részletét végigtapogatva észrevettem annak jobb oldalán egy hatalmas keresztet, rajta mint egy göcsörtös, sötétbarna, elüszkösödött vastag fa, Jézus embernagyságú alakja. Mire rájöttem, hogy nem is fa, hanem valóságos a teste, már azt is láthattam, hogy nem tövis-, hanem babérkoszorúja van, mert valami hatalmas erő a rácsok mögül villámgyorsan behúzott, előre rántott, és abban a szent pillanatban arcom közvetlenül Jézus arca elé került, ott lebegtem két méterrel a kőpadló felett, és Ő farkasszemet nézett velem.  Csodálkozni sem volt időm, megszólalt, és csendes, de határozott hangon azt mondta: NE LÉGY KÍVÜLÁLLÓ!

Ennyi volt az egész. És elengedett.

A döbbenettől egyből visszazuhantam a szobámba, elhűlve csak bámultam magam elé. Jézus, Jézus! Még maradj! – hunytam vissza a szemem, hátha tovább tarthatna e fenséges együttlét.  Még orromban volt az oltár liliomillata. Amikor kissé magamhoz tértem, fel nem tudtam fogni, hogy hogyan történhetett ez a valóságos találkozás, és honnan tudta? Miért pont ezt a mondatot mondta, amikor annyi minden mást is mondhatott volna?

Honnan tudta, s én is csak ezek után eszméltem rá, hogy tényleg elzárkóztam mindentől, mindenkitől, saját életemben is csak külső megfigyelőként vegetáltam, bármi is történt körülöttem, az volt a hozzáállásom, hogy nem az én problémám, nem foglalkozom semmivel, senkivel, mert a semmibe nem lehet belekötni, abból nem lehet baj, akkor nem érhet több csalódás?

Honnan ismert, hogy tudja, kaktuszként éltem csigaházamban?  Mindig éreztem az űrt, de nem tudtam, hogy pont ez az oka.

Honnan tudta ilyen pontosan, egy tőmondatban a lényeget? Hogy valóságos volt, semmi kétségem, s hogy én ki nem tudtam volna találni, az is biztos. Micsoda kiváltság, hogy láthattam komoly, melegbarna szemét, amelyből végtelen nyugalom áradt, hallhattam szelíd, csendes hangját! Hogy hozzám szólt! Fontosnak tartotta, hogy tisztán lássak, hogy személyesen törődjön velem, hogy elveszett báránya után eredjen!

S még ha a babérkoszorú üzenetébe is belegondolok…

Tanácsa szerint azóta próbálom jobban hozzáadni magam a világhoz, tudom, hogy igenis minden részlet, minden kicsi dolog, minden apró tett fontos.

Azóta a világ is nyitott felém és sok minden, amire régóta vágytam, beteljesedett. Ezt bizonyítja az is, hogy megoszthattam ezt a csodát, hátha így még más szemlélődőt is megérint Jézus üzenete.

Szerző: 2019. 04. 17.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló