A lélekhajigáló volt a legbulisabb étel

A megcsombolygatott lisztgombóckákat ki kellett főzni, és apróra kockázott, olajban pirított hagymába belekeverni

Minden étel úgy volt csak igazán finom, ahogy édesmamám készítette. Nagynéném rendszerint előre megfőzte a másnapi ebédet, de az unokatestvéreim már általában be voltak lakmározva, mire hazajött az irodából, s a kamarából melegítésre került volna a leves. Így mindig volt egy csomó maradékuk, a malacka örömére.

Ikerházban laktak, egy gangról nyílott az ajtójuk. Most már számomra sem annyira vicces, de akkor suttyomban rengeteget kuncogtam rajtuk, amint kiabál, mérgelődik az anyjuk, ők pedig cseppet sem bánják, tűrik hősiesen, a jóllakottak háborítatlan derűjével arcukon, mint az a bizonyos tejfölös bajszú “cirmos cica, haj!”, mert nem tudtak ellenállni a szíves kínálgatásnak. Szerencsére csak vakációban volt ez így, amikor mi is ott nyaraltunk a testvéremmel.

A sok málna- és körteízes palacsinta, a foszlós mazsolás kalács, a még meleg, illatos, porcukros almástészta, csöröge vagy pánkó, az aranygaluska, a salátás paszuly, a rongyostojásos fokhagymaleves, a biszijokos meggyes almaleves, a tejfölös nyúlpaprikás puliszkával, a töltött káposzta,  de még az egyszerű pirított kenyérkockás köménymagleves, a tökfőzelék, a borsos vagy cukros káposztás laska, a héjában sült krumpli káposztalével is istenien esett, ha egyszer mama főzte-sütötte. Az még külön fokozta étvágyunkat, hogy mi, a négy unoka, együtt ülhettünk asztalhoz, mama ezt hozta fel mentségünkre. Plusz a belül fehér, kívül kék zománcos, mély pléhtányérok szebben csengtek fülünknek egy átcsatangolt hosszú délelőtt után, mint bármily díszes porcelán- vagy ezüstkészlet.

Általában a kecskék útját jártuk, a dombtetőn minket örökké tárt karokkal váró keresztig, köröskörül csak a nagy virágfoltokkal priccolt, margarétás, királyszegfűs domboldal, csupa seprence, mezei katáng, lila harangvirág, koronafű, lednek, macskafarkú veronika, búzavirág és réti imola. Mindezt megkoronázta a gyönyörű kilátás a Parajdot kötényébe rejtő, sötétzöld bársony- és világoszöld selyemdombokkal csipkézett medencére. Nap nem is nyugodhatott le anélkül, hogy egy-egy csokor mezei virágot ne szedtünk volna. Visszafele mindig vágtattunk, a teraszokat amúgy gátugrós stílusban vettük, mégsem ficamodott ki soha a bokánk. Aztán a ház körüli udvar felét kitöltő dombocskánk hátán, a kerítésről leszerelhető néhány deszkás lappantyún átbújva már otthon is voltunk, és a diófa alatt csadaráltunk, vagy a meggyfát fosztogattuk. A meggyfa parittyasszerű villás elágazásán vert fészek a legjobb megfigyelő bázis volt, az első és hátsó udvarban is minden mozgást lehetett látni, sőt még az úton túli szomszédok tevékenykedését is megleshettük. A Király utca sarkán lévő focipályán zajló mérkőzéseket pedig egyenes adásban lehetett nézni. Lehetett volna, ha érdekelt volna. Ám azt csak a fiú unokatestvérem értékelte, sokáig focizott is a helyi csapatban. A három lányunoka nem örökölte mama foci iránti szenvedélyét. Amikor néha a leizzadt, kivörösödött játékosok egy- egy meccs után bejöttek az udvari csaphoz mosakodni, kacagva mesélte, hogy milyen nagy drukker volt, és egyszer egy gólnál örömében ő is lendített egy hatalmasat a lábán, mielőtt felugrott volna, s jól belerúgott az előtte ülő fenekébe. Mai napig mosolygok rajta: kicsi mama, mint “nagy drukker”! Nem volt valami szokványos, asszonyhoz illő mulatság! Vele ellentétben, minket csak azért érdekelt meccsek előtt, hogy kijött-e a fekete öltönyös, kalapos faemberke az időjárást jelző házikóból, amely a kijárat mellett díszítette a gang falát, mert akkor voltak még csak igazán viccesek a focisták, amikor csupa sár volt a felázott pálya. Olyankor mi, álnok kisleányok is kimentünk megnézni egy- egy sárdagonyás vetődést, és jókat nevettünk. Persze csak a kerítésen kívülről voltunk ilyen mocskok. Amikor a hölgy jött ki, napos időt jelezve, annak mama nagyon örült.

Lehetett kertészkedni, bíbelődni a szebbnél szebb kisasszonypapucsokkal, kardvirágokkal, és a mindenféle színben pompázó úrfirózsákkal( rézvirág), vagy lehetett kirándulni Parajd patakába, a forráshoz. Ő annak is szívből örült, ha a meccs napján bújt elő a zöld szoknyás kisasszony… mert mindig, mindenkinek csak jót kívánt, ő volt a legszelídebb, legjóságosabb lény a földön, akivel valaha is találkoztam. Soha nem hallottam csúnyán beszélni másokról sem, de amúgy sem, Isten nevét sosem hurcolta meg. Nem volt divat, mint manapság.

Esős napokon sokszor rendeltünk valami finomságot, s néha segítkeztünk is az elkészítésében. A legnagyobb kedvenc a madártej volt, de ha volt megfőve pityóka, akkor a cukrozott prézlis nudli, vagy más néven angyalbögyörő, hamarabb ment. A legbulisabb étel viszont a lélekhajigáló volt, nagyon tetszett nekem a neve is.

Mama előkészítette a sóval, liszttel, langyos vízzel gyúrt tésztát, abból apró, ujjbegynyi darabokat szaggatott ki mokkáskanállal, aztán a megcsombolygatott lisztgombóckákat ki kellett főzni, és apróra kockázott, olajban pirított hagymába belekeverni. Jó kemény lett, de olyan élvezettel ettük, mint a mennyei mannát.

Ez a csemege is annak a bizonyítéka, hogy olykor az apró dolgok is milyen fontosak lehetnek egy gyermeknek. Az én kis lelkemet mindenesetre úgy meghajigálta, hogy még a mai napig is repes tőle…

Szerző: 2019. 06. 12.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló