Telek, karácsonyok, gyermekkori boldog együttlétek

“…s a dal szárnyán jöttek, lépegettek felém mindazok, akik egyszer köztünk ültek… s a múlt olyan erővel volt jelen, hogy az öröklét szinte tapinthatóvá vált benne.”

A novembervégi harapós napsütés és a dunyha alá kívánkozó hűvös szoba frissen sült  almástészta illatával, régi, ünnepektől megszépült csendet varázsolt elő lelkem legrejtettebb zugaiból.  Hajdani, karácsonyközeli örömcsendet. Meg egy kicsi bánatcsendet is. Az örömcsend és a bánatcsend rokonok, egy tőről fakadnak, az egyik fehér, ezüstösen ragyogó, a másik fekete bársony. Az egyik gyermekként kacag, a másik az elmúlás terhétől sóhajtozik. Ez a kettő kavarog bennem most, az ünnep közeledtével. Számomra a karácsony a legnagyobb ünnep. S a legnehezebb is. Advent egy szűk hónap, s éppen ezért, annak ellenére, hogy nem egy évig tart, pedig egész évben nem kellene megfeledkezni a jóságról, sokszor zsákutcába kerülök a gyakorlatlanságom miatt. Komolyan veszem az adventi készülődést, s bár tudom, hogy kutyából nem lesz szalonna, s a csókai csókából sem lett fehér galamb, a tisztaság, a jóság mégis ellenállhatatlanul vonz. Csak nem így egyszerre, ömlesztve. Mert jóból is megárt a sok.

Pár napja nagyon padlóra vágtam magam. A karácsonyi műsorok egyre megterhelőbb kötelezettséggé kezdtek válni számomra az utóbbi években, s miután minden énekre egyre hangosabban és egyre dühösebben mondtam ki, hogy unom, unoM, unOM, uNOM, UNOM, tehetetlen elkeseredés fogott el. Igen… az ,,óbepedagógusnak” eszébe jutott, hogy a karácsony a család ünnepe. De jó is volna csak úgy, civilként meghallgatni a gyermekek verseit, dalait, csak úgy imádkozni, és békés lélekkel hazamenni. Csak úgy, hogy ezekben a napokban, s az ünnepet megelőzően megengedhesse magának, hogy kizárólag a saját gyermekeire, családjára figyeljen, hogy valóban örülni tudjon a szent Gyermeknek. Nehéz mások igényeit még karácsonykor is a sajátjai elé helyezni. Szóval így nyomtam egyre lennebb magam ezzel az évvégi pedagógus-hisztivel, amikor egyszer csak megszólalt bennem az én örökös mantrám, a ,,NE LÉGY KÍVÜLÁLLÓ!” – amit maga Jézus suttogott arcomba, amikor egy meditációmban keresztje elé rántott. Két méterrel a föld fölé, arca elé emelt, és farkasszemet nézve velem, kimondta azt az egyetlen mondatot, amellyel akkori állapotomban a legbombabiztosabban szíven kólinthatott. Mai napig számomra a Csodában a Csoda, hogy honnan tudta? Honnan tudta, hogy melyik az az egyetlen mondat, amivel telibe talál engem… mind a mai napig is? A mantra azonnal hatott. Felállni, csinálni, megtalálni az új énekeket, az új örömet, megtalálni Őt, bízni újra! Hisz ennél nagyobb ajándékot, mint amit nekem adott, nem is kaphattam volna! Szinte másodpercek alatt elém jött a megváltó új dal,  Szabó T. Anna Fénykör című megzenésített verse, amit egyszer futtában mentettem, úgy, hogy meg se nyitottam, de még valamikor jól jöhet. Most volt itt a pillanat. Döbbenten hallgattam, újraindítottam, ezerszer újra meg újra, miközben szépséges folyama túlcsordult lelkemet majd kifacsarta. És a dal szárnyán jöttek, lépegettek felém a múltból mindazok, ,,akik egyszer köztünk ültek, égi asztalhoz kerültek, de most közénk visszajönnek, velük lesz teljes az ünnep.” Egyesek futva közeledtek, kacagva szorítottak magukhoz, mások csodálkozva tárták ölelésre karjaikat, a rég eltávozottak is ismerősként üdvözöltek. Asztalhoz ültünk mind, az asztalfőn Anna, aki elégedett, szelíd mosollyal nyugtázta, hogy milyen jól összehozta a nagy családot. Éreztem, hogy igazi varázslat történik, olyan erővel töltődtem fel, hogy a lap csak úgy szikrázott, amíg leírtam és felakkordoztam a sorokat. A fejemben mindeközben égi diavetítés kezdődött el, az emlékképek egymás után peregtek. Telek, karácsonyok, gyermekkori boldog együttlétek… a múlt olyan szinten volt jelen, hogy az öröklét szinte tapinthatóvá vált benne. Minden megszűnt, én csak ültem a fénykörben, és ragyogó képek árasztottak el.

A szikrázó havon, egy hócsatára megállított szán mellett, egy behunyt szemekkel égre nevető fiatal lány az én majdani nagymamám. Gyönyörű arca és egész teste csupa élet. Hosszú kabátban bukdácsol, vállán és térde fölött szétlapult hógolyók foltjai, mellette a jóképű, fiatal, majdani  nagytatám bundasapkában, elegáns sállal, bőrkesztyűvel. A kacagás átcsilingel a képen, a szövet gyöngyvirágillatot áraszt, amikor a fénykép elkattantával lepallja magáról a hónyomokat. Mint macska bundájából a puha melegség, úgy áradnak elő egy-egy simogatásra emlékeim, és dorombolva gyűlnek duruzsoló szívem felélesztett tüze köré. S belőlem is kitör, amit a leghangosabban hallottam. A KACAGÁS. Az a fajta, mint amikor a fenekünk nagyot csattan egy-egy hóbucka után a kisíkosított ösvényen, és pörögve, egymásbafutva, égnek álló lábakkal még mindig a nájlonzsákot szorítjuk, és magatehetetlenül fetrengünk, mert a kacagás elvette minden erőnket. Az a régi kacagás, amely a temetőkert téli csendjében szenvtelenül, életvidáman szárnyalt a sírok fölött, a sejtelmes tájat tágító és élesítő, havat kékítő alkonyatban. Soha olyan vidám nem volt még temető! A csatakerti sok-sok boldog szánkózást, zsákon csúszkálást, agyonázottan hazafutást, odabent tulivörös kezeink melengetése követte. Előbb hideg vízbe dugtuk,  majd a fájón forró csempét fogdostuk. Hócsimbókos zoknik-gatyák olvadoztak, száradtak a faillatú ládán. Olyan fajta kacagások tették hangossá ezeket a pillanatokat, amelyeknél az arcokban önfeledt örömmel ragyogtak a szemek. Akárcsak az első, fűrészpor illatú macié a karácsonyfa alatt. Hogy öleltem! S akkor az állatos meséskönyvből is színtiszta öröm áradt, amelynek nyomdaillatától elbódulva a földön aludtam el. Édes nevetésre ocsúdtam, erős puha karok nyaláboltak fel és bújtattak ágyba. Egy másik dián foszlós mazsolás kalács dagasztódik, az olvasztott vajtól cuppog a tészta. Mama kuncogva biztat, tartsam erősebben a tálat, mert ha nem, engem is megemel, úgy ragad ez a máklávájsz. Kicsattanó jókedv, huncut szemek. Hát még amikor lapítóstul-mindenestül messziről bépakolta a tévé melletti sarokba a még meleg krémest, mert megbotlott s a süti lecsúszott. Ott aztán jól kihűlt, mi meg, mamával az élen, könnyesre röhögtük magunkat. A karácsony csak még vidámabb lett ettől.

Aztán egy nagyon régi, megbarnult kép szivárog elő, amin a kamaszodó Pista kilöttyinti a szomszédból rendszeresen kantáros fazékban hazahozott házitejet, mert a kapualjból kiugró kicsi Kató megijeszti, amit aztán fergeteges kergetőzés, hihi-huhu, visítozás követ: ,, Anyuka, anyuka, Pista meg akar verni!” Miklós dédapám meg feljegyzi füzetecskéjébe, hadd legyen min ámuldozzon az én kislány édesanyám, amikor ő majd Mikulásnak beöltözve előveszi a tréfás bűnlajstromot: ,,Kiköpted a  rizseshúst a markodba, amikor édesanyád nem látta, s az asztal alatt Morzsának adtad, levágtad Micuráj bajszát, leráztad Julist a fáról, megijesztetted Pistát stb.”

Egy másikon tata, barna nyelű  bicskájával az általa oly finomra megfüstölt szalonnát szeleteli, katonákat készít sorban falatozni színe elé járuló unokáinak, miközben a szokásos délutáni énekversenyt is megrendezi az általa tanított énekekből. Másik nagymamámat nem láttam kacagni soha, másik nagytatámat se, csak mosolyogni. Ritkán szóltak, de a szeretet ott fénylett szemükben, amikor reánk néztek. S most is elhozták tekintetükben azt a megbékélt csendes mosolyt, a linzerillatú hűvös kamra, csodafinom málnahabok és a sikoltó favágógép emlékét. Az asztal körül a gyertyafényben mind itt ülnek. Értük kell most jónak lennem.

"Szép asztalkánk, terülj, terülj,

Gyertya, te középre kerülj

Lobogj, vonj be fénykörödbe,

Hadd legyünk itt mindörökre."

( Szabó T. Anna)
Szerző: 2019. 11. 28.

3 hozzászólás

  • Nagy Ildikó says:

    Drága Kati. Olyan jó volt olvasni az írást… A régi, együtt töltött időt hozza elém. Előttem volt minden kép, amiről meséltél… Jó volt. Köszönöm szépen! 😘🤗😊
    Sok sikert a további irásokhoz. Írj sokat, mert jó olvasni! 👍💮

  • Milyen jó, h. elkezdtél írni. Árasaidból egy teljesen más Kata szólal meg. Ez a sok szeretet,melegség amit elbeszéléseid sugároznak,egész más megvilágításban mutatnak be. Én egészen addig a felmérős közös ténykedésünkig nagyon KÍVÜLÁLLÓNAK véltelek. Akkor emlékszel hárman Csilla lányommal nagyon tudtunk együtt működni.Most aztán mindenre rátromfoltál. Szívemből gratulálok, szívesen olvasom írásaid!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló