A szívébe hatolt az éles fog

Ezek a kis öntudatlan, értünk rajongó, kegyeinkért esedező lények sokkal több szeretetet és gyöngédséget képesek nyújtani, mint az emberek többsége

Régebb nem értettem, hogy az emberek hogy tudnak olyan nagyon szeretni egy- egy állatot, hogy néha odáig is eljutnak, hogy  társak lesznek éveken át, egyik gondozza a másikat, míg a másik puszta létével boldogítja, feltétel nélküli szeretetével szünteti magányát.

Az állatok nem tudják, s ezért nem is mondogatják folyton hogy ,,Istenem, hogy telik az idő!”, nem érzékelik, hogy keveset vagy sokat éltek, s hogy a következő pillanatban érheti őket bármi. Csupán a veszély pillanatában menekülnek, ha tudnak. Talán ennek a nem tudatos állapotnak a nyugalma varázsolja el az embert. Velük megélheti rövid ideig az örökkévalóság illúzióját, s ugyanakkor, mivel általában csak pár évig lehetnek együtt, szokhatja a halált, gyakorolhatja a gyászt. Micsoda ellentmondás. De hát ilyenekkel van tele az egész életünk. A házi kedvencek nem értik, s nem is érdekli őket, hogy az úton száguldó, semmiből előugró autót, amelyik a vesztüket okozta, a kétlábúak miért hívják karmának. Akárcsak a mészárost vagy az állatorvost… A kar…ma tartja a kormányt, a tűt, a bárdot, a kést, a lábost, a puskát, a hálót vagy a horgot… s a karma így beteljesedik.

Aztán egyszer csak lett egy kutyánk. A kislányunk egy éves volt, amikor kaptuk. Szabad kutya volt, koromfekete, fehér zoknis, fehér háromszöggel a mellkasán. Bleki volt a neve. Mindig a nyomunkban csaholt, ami este későn nagyon félelmetes tudott lenni, hisz belőle semmi sem látszott, csak a körme kopogása s a lihegése hallatszott. Amikor tizenhárom év múlva, a frissen megjavított fekete úton elütötte egy éjszakai gyorshajtó, akkor nagyon megrendültem a hirtelen rám törő szívfájdalomtól. Kora reggel üzenték, hogy menjünk a kutyánk után, mert talán a miénk. Nem látszott semmi rajta, csak nyelve lógott furán félre, amikor fejét tenyerembe vettem, és csillogó, selymes, fekete bundáját még egyszer utoljára végigsimítottam. Utána én hazamentem, otthon nyeltem könnyeim, – nyilvánosan nem lehet, hisz csak egy kutya-,ő meg a dögkútba került, volt s nincs a gyönyörű, értünk rajongó, kegyeinket leső barátunk. Akkor döbbentem rá, milyen jó volt, míg velünk volt. De már nincs. És értelmetlen keresni a hibákat vagy a hibásokat… csak véletlen vagy hiba volt fekete bundával éjszaka kiszökni a szuroksötét, új útra? Amióta jó az út, csak úgy szedi áldozatait.

A gyermekeink kisiskolás korukban házi kedvenc- lázban égtek. Próbálkoztunk halakkal, de egy aranyhal öngyilkos lett, kiugrott az akváriumból, másnap megszáradva találtunk rá az ágyneműtartó mögött. A többi hal meg átment kannibálba, egymást megkezdték hátulról, úgyhogy egy nap dühömben kiöntöttem őket a vizesárokba: 

,, Lám most egyétek tovább egymást! Olyanok vagytok, mint az emberek! Meg se álljatok a Dunáig!” Első pár papagájunk meg a teraszról szökött meg, ugyanis addig rángatták a kalitkaajtót, hogy fennakadt. Mire a levegőztetés lejárt, híre- hamva nem volt Ződnek és  Kéknek. Ezzel én lezártam a témát, a kicsikéim viszont nem, és minekutána hetekig mantrázták, hogy ,, Ó, na, anyuuuu, csak egy papagájt! “- lett még egy gyönyörű, világoskék hullámos papagájunk is. Ő viszont minden addigi csalódásért ezerszeresen kárpótolt bennünket. A karunkon csárdásolt fel s alá lépegetve, hüvelykujjunkon járt násztáncot édesen bólogatva, s olyan szeretetteljesen csucsorogva, mintha szerelmet vallana. Még a szemét is behunyta, amikor a nyakunk pihéi közé bedugta csőrét. Szánk sarkából kuncsorogta ki a falatot, mutatóujjunkról mindig megkóstolta a menüt( sőt néha, amikor senki se látta, a nyelvem hegyéről), de sose csípett meg.  Hogy tud ennyi gyöngédség megférni egy ilyen pici madárban? Sose hittem volna, hogy létezik ilyesmi, míg meg nem tapasztaltam. Egy ilyen apró, öntudatlan lény sokkal több szeretetet és gyöngédséget képes nyújtani, mint az emberek többsége. Tanulni lehetne tőlük. Most már kezdtem megérteni azokat, akik kisállatot választanak társnak. Ám egy nap ez a kis röpködő, pihepuha szeretet ledurvult. Már egy órája csendben és békében olvastunk együtt, amikor csapkodni kezdett. Kétszer is nekirepült a fejemnek, egyszer majd kiütötte a szememet. A máskor oly illedelmes kismadár, aki a kalitka tetején tanyázott szabadon, aki sosem piszkolt össze semmit, mert ösztönösen tudta, hogy hol a helye, most hirtelen a fejemre akart szállni. Könyvemből fel sem nézve hessintettem el, egy ,,tánmegbolondultál” kíséretében, amikor a semmiből a macskánk felugrott… s már surrant is ki vele a konyhából. Sokkosan pattantam fel, s a csatakiáltásra a szobából előrohanó apagazdi is dobta a papucsát, de már akkor láttuk, hogy a drága papikánknak vége. Szegény macska, ijedtében letette a kijárat előtti vinilinre, s az ajtót kitártuk előtte, hogy menekülhessen. Bíbor tócsában a gyönyörű kék madárkánk már nem élt. Pont a szívébe hatolt az éles fog. Akkor újra megtapasztaltam, hogy milyen igazi gyászt lehet érezni bármilyen élőlény iránt, amit egyszer megszeretsz. Vádoltam magam, hogy nem vettem észre a bent lesben elbújt macskát, akit amúgy nem szoktunk beengedni, s hogy miért nem figyeltem a kétségbeesett segélykérésre, hisz eléggé nyilvánvalóan figyelmeztetett. De hát az ajtó csukva volt, ki gondolta volna, hogy számomra észrevétlenül bent lapul a macska a tilosban. Hosszú hónapokig rá se tudtam nézni, pedig ő csak macskatermészetéből kifolyólag viselkedett kutyául. 

Aznap éjjel álmomban
elbúcsúzni visszatért, 
hófehér volt, lebegett,
szárnyával megsimogatta 
lelke lelkemet.

Azóta tudatosan nem szeretek meg ennyire egy állatot sem. 

Ennek a házi kedvenc-láznak egyébként számomra az is tanulsága, hogy bármilyen kapcsolatban felelősebben és figyelmesebben kellene jelen legyünk, hisz sose tudhatjuk, hogy kit és mit, meddig rendel mellénk az élet.

Szerző: 2019. 09. 16.

1 hozzászólás

  • Bartalis Éva says:

    Kata ez meghatóan szép és sok igazság van benne, amiből tanulni lehet. Gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló