Emmuska bottal kergeti el a halált

Egy kézszorítás és visszatér az élet, felragyog a lélek

Vézna testét alig vonszolja, hóna alatt két mankó. Nem lehet még hatvan sem, viszont nőiességéből mára már semmi sem maradt, alkata akár egy kis kamasz fiúé. Lábait csak centinként tudja egyiket a másik elé tenni, csoszogva araszol. Pizsomája lötyög  csontos karjain, arca beesett, és a kimerültségtől csak suttogva beszélget. Rövid kefefrizurája kiemeli inas, erőlködéstől feszülő nyakát. Hogy jutott ebbe az állapotba, nem tudni. A doktornő arra kéri, fogjon kezet vele és szorítsa meg, amilyen erősen csak bírja. Alig rebbennek ujjai, teljesen belefekszik és fújtat, de csak szédelgés lesz belőle.

– Addig fogunk kezet minden nap, amíg megerősödik, s az én szemem guvad majd ki a szorításától! – hangzik az orvosi fenyegetőzés mosolyogva, mire a néni alig láthatóan bólogat:

– Csak meg ne látszodjon a kezem nyoma az állandó szorongatástól! – ad rá egy pici hangerőt nyikorgó köhécselés kíséretében. Kifárad a vizittől, le is pihen utána, papucsát hosszasan szotyogtatja le lábáról, hiába próbálja rázogatni, nem botlik már le a lábfejéről. A tőszomszéd odalép és leveszi róla, majd betakarja a huzatba burkolt könnyű takaróval. A fekvés se könnyű, de a felkeléshez külön segítség kell.

– Istenem, ha hazamehetek, főzök egy jót. Ha bejön a menyem, kávézunk egyet és elmesélem, milyen nagyleány voltam idebent. Az uram nem búsul engem, mert most nem zavarom, végre ihat. Már rég nem kergetett meg az asztal körül.

Az elhaló hangot követő hirtelen beállt csendben kirobban a nevetés, a szobatársak körülötte könnyesre kacagják magukat, csak úgy folyik belőle a kendőzetlen dráma, az élet tiszta komédia, amin ő viszont már nem tud nevetni.

– Fiatal koromban naponta  háromszor es megkergetett. Az biza. Egy darabig futtam es, aztán megjött az eszem. Hamarabb túlestem rajta.

Tart egy kis szünetet, hagyja, hogy a nevetés elüljön, majd folytatja:

–  Szoktam kocsmába es járni, tegnap es elindultam, de mire odaértem, bezárták az orrom előtt.

A sarokban egy néni szundikál, s mintha végszóra, horkant egy nagyot.

– Úrjézus, még jó es, hogy nem tudok szökdösni, mert éjjel kiesnék az ágyamból ‘jedtömben egy-egy ilyen hangtól! Nagyon ijedős lettem. Csak a haláltól nem félek, ha megerősödök, s a botomat már meg tudom majd emelni, akkor elkergetem. Eddig es ezért nem mert még értem jönni! – int szemével a mankók felé. Ebbe a groteszk módon életigenlő hangulatba fémszekéren kúszik be a reggeli. Behozzák alumínium tálikókban a két szelet parizert és a joghurtot.

– Hadd lám, Emmus, ha megeszed a parizert megerősödől-é annyira, hogy ki tudd födni a joghurtos dobozt? – morfondírozik fennhangon. A többiek megint jól szórakoznak ezen, ő meg húzná vissza lecsúszott zokniját, de se elérni, se megfogni nem tudja, kínlódik, míg végül sírásra jut. Az egyik kicsi gyakornok nővérke odaáll segíteni neki.

– Vigyázzon lelkecském, nehogy megrúgjam! – viccelődik töretlenül, pedig megmozdítani is alig bírja lábát.– Milyen szép, kedves!– mustrálja még mindig könnyektől fényes, de már huncutul csillogó szemekkel a mosolygós, makulátlan fehérbe öltözött lányt. – Hogyhogy nem szökött még meg a fiújával? Hogy nincs? Jaj, ne meséljen már nekem, nem most szálltam le a falvédőről! Bár ami azt illeti, eléggé lapos vagyok… De nem tudom elhinni, hogy egy ilyen tündér még egyedül kelljen aludjék! Hát hova tették a szemüket azok a fiatalemberek? Bontson meg nekem aranyom egy banánt, mert ha nem, a parizertől holnap masszázskor orra bukok, amint a masszőr rám teszi a kezét! Ne, mennyi kaját hoztak ezek, azt hiszik díjbirkózó lesz belőlem! Kutyából még nem lett szalonna! Ülhetnék itt egy évig es, míg megenném! De hiába mondok nekik.

Az unokái kétnaponta meglátogatták, a hírhedt férjet viszont hiába várták a szobatársak, nem jelent meg. Pedig naponta elkuncogták a kergetőzős jelenetet.

– Ide nincs mé’ gyere – mondja neki a telefonba Emmus – van elég bajod!– a szobatársak felé halkabban – s  nekem es! – Mi a hír otthon? Már aludtam ma vagy ötöt! Horkoltam, hallottad? Nem történt otthon semmi? Senki nem halt meg? Senki sem akar meghalni?

Jön közben befele Vilma néni s meséli, hogy kint a mosdóban a nagyothalló Marcsi néni is telefonált, s az öblös hangján olyat kiáltott a telefonba, hogy ,,A pityókát tetted-é oda főni, há?”, hogy még szerencse, hogy a klotyón ült, mert majd’ esszeibrikálta magát a robbanó pétől. Leutánozza háromszor is egymás után: ,,Pppityó-pppittyó-ppityóka!”  Emmus a nagy derültség közepette tovább húzza a férjét:

– Készülj fel, mert ha hazamegyek, többet nem szabad dolgozzak, megtiltotta a doktornő! Ki kell kíméljél, hallod? Jaj, há’ mi jaj? Majd csak akkor lesz jaj neked, ha hazamegyek! Na teszem le, mert hozzák a boxkesztyűmet!

Akik tudják, azok már maguk teszik fel a szakszerű jeges-kenőcsös gyulladáscsökkentő borogatást, mindenki a saját fájó izületeire, a kis asszisztens lányka letelepedik Emmus ágyára, neki ő kell felrakja mindkét kezére. Végül valóban úgy néz ki, mintha épp ringbe készülne két bepólyált, melle elé emelt kezével, még mozdít is egyet-egyet felváltva a vállaival előre, mintha ütne, s ez az apró, alig jelzés értékű mozdulat ütős is. Általában eltúlzott a mozgásban megnyilvánuló komikum, de amit Emmus kivált a többiekből azzal, amire nem képes, az bámulatos. Mondják is neki, hogy halálra unnák magukat nélküle, s de jó, hogy itt van. Már nem azért, na, de ha már úgyis itt van. Mert született komédiás. Emmus megköszöni szépen és megosztja faluja egyik bölcs mondását:

– Azt mondják, a köszönömöt s az Isten fizessét naponta egyszer engedd be a kapun! Látjátok nem is kell ahhoz otthon lenni, csak magadnál! És mosolyog, mosolyog végtelen huncutul.

Aztán gyógytornára van beosztva szerre mindenki, majd ebéd és a hosszú délután, a véget nem érő szundikálás, vagyis Emmus szavaival az öt kényszerszundi következik. A máskor oly sietős percek most lustán vánszorognak az unalmas fehér falra akasztott fehér óra unalmasan fehér porondján. A napok egyformán telnek, a nyugalom, a tétlenség mindenkit borzasztóan idegesít már. A hétvégi pangás közeledtére a hangulat egyre nyomottabb. Emmusban, aki a legsiralmasabb állapotban került be, napról-napra egyre nő az energia, már bot nélkül meneget, az ajtóban összeütközik a nővérrel, aki felcsattan:

– Maga hova rohan?– mindketten jóízűen kacagnak össze a kérdésre. – Jöjjön mérjünk vérnyomást!

– Jövök, csak tudja a folyóvíznek parancsolni nem lehet, ha jön, akkor menni kell, különben ösvényt ver az ember! Meg kell csapóóni idejibe.

Mérik a vérnyomást, jó, nagyon jó, nem túl jó, nagyon rossz.

– Emmus, maga ideges? Nem idegeskedik, ugye?

– Nincs mé’ ideges legyek, mé’ lennék ideges! – válaszolja idegesen. – Jön az utolsó vizit, s vagy hazamegyek vagy nem. Nincs mit idegeskedni ezen! Most már tudok táncolni es, el tudnám járni a kállai kettőst es egyedül, de nem mutatom meg az uramnak, mert akkor aztán megint mindent rám hagy!

– Sorakozó, Emmuska! Jöjjön fogjunk kezet! Hűha, most már erős mint az oláh ecet! Ha tud vigyázni magára,  haza engedem. De csakis akkor, megértette? Nekem ide vissza ne jöjjön egy hét múlva!

– Jaj, attól az Isten es őrizzen meg! – fogadkozik Emmus.

– Árulja el immár, hogy mitől nyomorodott így le, mit csinált?

– Én semmit. Az uram metszette a szőlőt!

– Én nem azt kérdeztem, hogy az ura mit csinált, hanem, hogy maga mit?

– Én semmit! Csak a botommal mutattam neki az ágakat, hogy melyikeket kell levágni.

Szerző: 2019. 06. 23.

1 hozzászólás

  • Edit Czako says:

    4
    Uh! Ez egy élet! Hát, köszönöm szépen… s bizony, ez az igazság! De szomorú igazság! 🙁

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló