Az órából a kakukk megszökött az idővel

Elza néni háza egy igazi kincsesbánya, a nem is olyan régmúltnak egy érintetlenül megőrzött időkapszulája

,,Jó reggelt!”-  köszönt az írás vele szembe minden hajnali mosakodáskor a szőttes  törlőkendőről, amely a kendőtartón lógott a mosdótál fölött. Már rég nem használja, kincsként kíméli, amióta a vizet nem kell a kútról hordani. Régebb is  csak az arcát tartotta oda, picit leitatta szeméről a vizet, de nem vette le. Kezét már a kötényébe törölte, azt könnyebb volt kimosni. Lábát a sok patakon mosás, csuklóit a ,,dözzsölő-masina” ette meg, azóta hiába lett mosógépe, úgyis féltve óvja a sajátkezűleg oly sok kemény órán át szőtt kendőit. Legalább ő becsülje meg a keze munkáját. A kakukkos órát régesrég nem húzta fel senki, valahova odalett belőle a madár, talán megszökött az idővel! –  válaszolja elmélázva kérdésünkre.

Néha úgy érzi már magát, mint egy időutazó, a gyermek- és ifjúkorának szerves részét képező dolgok, mint a kemence, a guzsaly, a rokka, a tekenő, a sulyok, a kendertiloló, a gyapjúhéhelő, a vetett ágyon kézicsipkés díszítésű párnahalom mára csak ódivatú, múzeumi tárgyak lettek, amelyeket a mai gyermekek úgy forgatnak, olyan idegenül, mint egy rég letűnt történelmi kor leleteit. Pedig csak most volt. Sose hitte volna, ha annak idején a fonóban valaki azt mondta volna neki, hogy fél évszázad múltán még egy gatyát se kell megfoldani, s a zoknistoppoláshoz se kell értsen, nemhogy a csipkekötéshez vagy a fonáshoz egy fiatalasszony, mert minden készen megvehető majd a boltokból, csak kacagott volna rajta, s tán még hozzá is vágta volna orsóját.

A szövőszék még mindig üzemben, rongyszőnyegnek, ágytakarónak, abrosznak, törlőkendőnek való vetődik fel rá felváltva. Csodálatos tűz és energia árad kicsi sovány alakjából, amint szeretettel mindent kipakol, széthajtogat, megmutogat szekrényeiből az azokra kíváncsi szemeknek. Mindig megfogadja, hogy több székelyruhavarrást nem vállal, de azért november végére visszahív, és megígéri, hogy olyan szoknyám és mellényem lesz, amilyent álmodni se mernék. Így nyolcvanon túl is irigylésre méltó a tartása, az értékőrző öntudatossága.

A városfalvi születésű Gedő Elza néni bevallja, hogy a kapun belül nagyon jól elvan az ő kis világában, de a kapun kívül sose sikerült otthon éreznie magát Homoródszentmártonban. Amióta férje egyedül hagyta, talán még sürgetőbbnek érzi átadni tudását, szívből örül, hogy a szomszéd kislányt érdekli a varrás, boldogan és türelmesen tanítgatja. Minket is biztosít arról, hogy készségesen megtanít mindenre, ha érdekel, hogy ne vesszen el az öregek kezének hagyatéka, kincsteremtő munkája. ,,Maholnap behunyom a szememet!” – mondja teljesen természetesen és máris az asztalon sorakoznak díszes összevisszaságban a szemet gyönyörködtető szőttes, csipkés abroszok, háromféle mellény, szoknya, ing és kötény, az általa pendelynek nevezett alsószoknya, már csak ez utóbbin olyan temérdek munka van, amit senki de senki nem fektetne bele manapság egy nem látszó ruhadarabba. Petrezselyem-ránc, darázsfészek-öltés, azsúrozás, boszorkány-varrás, mesés hímzések,  bogos ingmellberakás, gyönyörű kézi csipkék, lapos szőtt kötél zsákokra, zörgős guzsaly… napokig tudna mesélni. Elza néni háza egy igazi kincsesbánya, a nem is olyan régmúltnak egy érintetlenül megőrzött időkapszulája. Bútorait Kádár Dombi Mózes, homoródszentmártoni népművész festette. Nagyértékű mestermű mindenik egyedi bútordarab, a falitéka, a szekrény, a tálas, az asztal a székekkel, a komód és a vetett ágy.

A tálason, központi helyen, a férje fényképe. Mellette egy régi kép egy rokon menyecskéről. Annyira szépek voltak régen a nők. Nőiesek a gyönyörű viseletükben. Természetesek. Komolyak. Messzi időkbe néző szemek, évtizedeken átható, üzenő tekintetek. Sok-sok felelősséggel, munkával megáldva… a ma divatos énidő nélkül. Életük folyamatos, alázatos szolgálat.

Mennyivel könnyebb most nekem csak csodálni munkaeszközeiket. Mennyivel könnyebb most nekünk. És mégis nehezebb. Állandó szívós munkájuk céltudatos, erős embereket nevelt. 

Nem volt idejük depizni, mert akkor megromlott a tej, étlen bőgött az állat a pajtában, és nem sült meg a házanépe fő ennivalója, a ropogós házikenyér. 

Humorral, játékos hagyományokkal, szokásokkal lazítottak, a jelen éber megélésével, a közösség virágzó életébe aktívan bekapcsolódva. Az a fogalom, hogy ,,antiszoc” még nem létezett. Sem az ,,uncsi” vagy a,,buzi”. Viszont még divat volt a szemérmetesség, a ,,jódolgúság”. A kapu előtt nem szégyelltek a másik iránt érdeklődni, vele élcelődni, tréfálkozni, magukról beszélni. Az időseket meghallgatni, tanácsukat megfogadni.

Elza néni készségesen magyarázza mi-miből-hogyan készül, mi pedig napestig elhallgatnánk, ha nem kellene már sietnünk, hogy legalább estebédet készítsünk a családnak, ha már így gyűlés után ilyen jólesően eltekeregtük az időt! ,,Adjon Isten jó egészséget! Akkor majd találkozunk november végén!” – köszönünk el nehéz szívvel, s miközben lassan utánunk lépeget, hogy bezárja mögöttünk a kaput, magamban forrón fohászkodom, hogy valóban úgy legyen!

(Kertész Hajnalka felvételei)

Szerző: 2019. 10. 01.

8 hozzászólás

  • Wolf Erzsébet says:

    Gratulálok Kati! Nagyon tetszett az írásod és köszönöm, hogy átélhettem a gyermekkori élményeimet amikor édesanyám és nagyanyám ugyanígy kézimunkáztak, szőttek kenderfonalbol, gyapjúból. Ma is őrzöm a szüleimtől kapott háziszőtteseket.

  • Tódor Kati says:

    Köszönöm szépen! Nagy öröm számomra ezeket az élményeket előcsalogatni!

  • Tódor Éva says:

    Nagyon ügyes vagy, hogy mindezeket ilyen szépen papírra veted. Köszönjük.

  • Lőrincz József says:

    Köszönjük, hogy a múlt emlékeit, értékeit így közvetíted hozzánk. Hátha megfoganna az idejét múlt értékrend: a dolgosság, a szemérmesség, emberiesség. Érett írás. Gratulálok!

    • Tódor Kati says:

      Köszönöm szépen a kedves méltatást Tódor Éva és Lőrincz József! 💚💙

  • Péterffy Lenke says:

    Örömmel olvastam e sorokat, szomjasan ittam a cikk minden szavát! Örömmel nyugtáztam, hogy mai, eszeveszett divatokat kergető világunkban még vannak józan, szépet gondoló, szépre vágyó, szépet teremtő emberek. A saját érzéseim, gondolataim szólaltak meg a cikkíró ( gondolom pedagógus) tollából. Isten adjon erőt és időt Eliza néninek, hogy átadhassa tudását, a cikk írójának pedig kitartást, hogy ezen értékrendet megszerettesse a fiatalabb generációval is!

    • Tódor Kati says:

      Megilletődtem szavain…Köszönöm szépen! Igen, óvó néni vagyok. Közvetítem jókívánságait Elza néninek!

  • Firtos Magdolna says:

    Megilletődve olvastam végig!! Isten éltesse Elza nénit!! Nekem még varrt is valamikor.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló