Hallod, milyen szépen szól az oroszi harang?

 Szalavényen, ahonnan augusztusi csillagos éjszakákon a végtelen is láthatóvá válik

Ahogy nyugat felé haladva kiérünk az Ecceri faluból, elénk tárul az a jellegzetes erdőháti táj, amely össze nem téveszthető a földkerekség semmilyen más tájékával. A Szalavény. A mi Feszty-körképünk. Gyönyörű legelő hagyásfákkal, bokrokkal. Szélein bozótokkal, fasorokkal, vackorokkal, kökény-, csipkebogyó- és galagonyabokrokkal. A panorámához hozzátartoznak körben a Kárpátok vonulatai. Lúdas Matyi is itt őrizte vajon a libanyájat? Meglehet. Talán abból az időből származik a mondás, hogy „Orosziba’ bőg a liba”. Azt mondják, hogy a „falucsúfoló” onnan ered, hogy ha valaki végigment a falun, azt láthatta, hogy a település közepén végighúzódó patak tele volt libákkal, akik éktelen lármát csapva „köszöntötték” az idegent. Róma történelme itt fonódik össze Vámosoroszi történelmével, ugyanis ott a Capitolium, itt meg a Tapolnok lúdjai vonultak be az emberiség kultúrtörténetébe. Erről egyelőre ennyit, mert a kutatások jelenleg itt megrekedtek.

Amikor Fazekas Mihály megírta örökbecsű munkáját, bizony már hasonlíthatott a Szalavény mai képéhez. Az első térképek ugyanis még egybefüggő erdőket mutatnak ezen a vidéken. A XVIII. század végén katonai céllal feltérképezték a Habsburg-birodalom területét, az Erdőháton a víz és fa volt akkoriban az úr. A zabolázatlan folyók, patakok, az év jelentős részében víz alatt álló területek és az egybefüggő erdőségek tarka kollázsa határozta meg a vidék arcát madártávlatból. Aztán az irtásos területek egyre inkább kezdték átformálni az ősrengeteg képét, az ember a maga orcájára teremtett egy új világot. A legelők akkoriban még növekedtek, táplálták a falu gulyáját, csordáját, kondáját, csürhéjét és nyáját.

Eke sosem bántotta, mióta világ a világ. Csak a jószág, az járta, legelte, gondozta. Mert ami elől bement, annak egy része hátul ki is kellett, hogy menjen. Ami kijött, az ápolt, s eltakart. De még hogy!

A termelőszövetkezetek előtti világban a Szalavény legelőtársulat használta a területet. A rangidős gazdák szava, ha nem is volt mindig szent, de azért számított. Ők voltak a falu elei. A vének tanácsa. Akkoriban azt tartották, hogy számít a kor, az élettapasztalat, annak kijár a tisztelet. Így működött a világ évszázadokon keresztül. Mára ezek az idők ködbe vesztek. Erre azonban nem vesztegetek több szót.

Volt itt bőven hely a szürkemarha csordának, na meg a magyar tarkának. Paciriék őrizték a csordát is, na meg kicsit odébb a gulyát. Voltak elegen: Milák 1, Milák 2, …Milák 11. Paciri a becenevük volt, így őrizte meg nevüket az emlékezet. Május elsején volt a kihajtás, akkoriban a gulya is kivonult, nem a munkát ünnepelték, hanem a szabadságot. Május elsejétől András napjáig kint is hált a gulya, a pásztorok paraszolvenciája a pálinka volt. Ha az Ecceri fiú kivitt egy butykost, akkor az ő jószága jobban fejlődött, „étkesebb” lett. Helye volt itt a mangalicáknak is. Valamikor különbséget tettek a kint háló és a „napközis” disznók csapatának elnevezése között. Előbbit kondának, utóbbit csürhének nevezték. Sorja volt mindennek.

A bárányok sem hallgattak, hatalmas juhnyáj legelte, és tartotta karban a híres-nevezetes legelőt. A kampós bot nemcsak a legelőn volt hasznos munkaeszköz, de olykor a korcsmában kialakult vitákat is rövidre zárta. Érveivel szemben nem nagyon volt ellenérv.

A legelő gémeskútjai figyelték egymást egész évben, vajon mennyi vize lehet a másiknak, hány marhát itathat. Az Ecceri falu templomának tornya egy állandó tájékozódási pont volt. A békésen délelő jószágok távolabbi falvak harangszavában is gyönyörködhettek, a muzikálisabb birkák mindenképpen. Hallod, milyen szépen szól az oroszi harang? Na és a borzovai? A kisszekeresi? A fülesdi, mándi, kömörei? Egyszer egy fiatal kos azzal hencegett, hogy ő bizony még a darnai harangot is hallja. Azt mondja, hogy bim-bam. Persze ezt ő úgy mondta, hogy beeeeee. Nem is hitték el az idősebb ökrök, mondták neki, hogy pont olyan okos, mint a darnai kos. E mondás eredetéről nem tudunk többet, a magyarázatot a rackák elvitték a sírba. Vagy a bográcsba.

A Szalavényt szegélyező Tapolnok girbegurba kanyarulataival vígan folydogált nagyobb és híresebb testvére a Túr felé, hogy aztán Túristvándi és Kömörő között egyesüljön vele. Ma már csak foltokban található medrében víz, az év túlnyomó részében száraz a nagy része. A patak mentén fűzfák, nyárfák, meg a kőrisek, égerek, az elmaradhatatlan akácosokkal. A víz és fák örök hűséget fogadtak egymásnak. A sűrű belsejében évszázados tölgyfák rejtőzködnek Stihl és Husqvarna pusztító seregei elől. Eddig megúszták, remélem még sokáig gyönyörködhet bennük a jó Isten, meg aki arra jár. Isten szeme mindent lát.

Mi meg gondolatban visszatérünk a Szalavényre, ahonnan augusztusi csillagos éjszakákon a végtelen is láthatóvá válik. Mert még az utolsó csillagon túl is van valami, ha jól gondolom. Ha fejünket felemeljük és elkezdjük bámulni a végtelent, a tücskök zenéjén kívül halvány nótaszót is hallhatunk odafentről. Az Ecceri fiú áll az egyik csillag szélén, ott áll a banda előtt és fejét félrecsapva húzatja a nótát, miszerint „van két lovam, mind a kettő deres, mind a kettő a lányokra keres.” A nóta szövegének ezernyi változata van. Ő ezt így énekelte egykor, amikor nyári éjszakákon a Szalavényre tekintve mosolygott a Teremtő.

Szerző: 2020. 01. 26.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló