Huszonkét hónap laktanyafogság 

A rúgkapáló hadnagyot az ajtóhoz vitte és szó szerint kihajította a korcsmából

A katonaság a Rákosi-rendszerben nem volt játék. Az Ecceri fiú is bevonult annak rendje és módja szerint a határőrséghez, mégpedig a valamikori jugoszláv határra. Mohács mellett fekszik Udvar község, ami arról nevezetes, hogy a trianoni diktátumban az országhatárt a falu mellett húzták meg. Így került a határ a kertek alá. Két doboz cigaretta meg az őrbódé eresze alá. Az Ecceri fiú ugyanis annak idején két doboz cigit otthagyott az eresz alá dugva. Bizonyára úgy tervezte, hogy majd az utolsó őrszolgálat után kiveszi és elszívja, vagy hazaviszi, vagy ki tudja. Ott maradt, talán még most is ott van. Ez a jelentéktelennek tűnő két doboz cigaretta az Ecceri fiú Seuso-kincse. Az értéke tulajdonképpen egyiknek sem meghatározható. Jó, a cigarettának volt és van fogyasztói ára, a Seuso-kincs is fel van becsülve, ezt aláírom, de az eszmei érték az nem mérhető forintban, vagy bármilyen pénznemben. Azt az emlékezet méri, a lélek árazza be. Kinek mi, ennyi, annyi. Lehet, hogy már a bódé sem áll, az is lehet, hogy már rég lebontották, vagy egyszerűen összedőlt, elporladt. 

Annak idején a határ másik oldaláról Tito láncos kutyái vicsorogtak a magyar határőrökre. Az 1950-es évek elején feszült volt a helyzet a déli határszakaszon, ugyanis a „jugoszlávok” (a történelem azóta igazolta, hogy ezek a „csinált” országok mennyire életképesek…) bölcs vezére éppen fasírtban volt Sztalinékkal. Tehette. Az Ecceri fiú meg mit tehetett? Védte a határt. Egyszer még egy fegyveres „határsértőt” is elfogtak, de a beígért jutalomszabadság helyett mindössze valami oklevelet kaptak, amivel ki is törölhették volna, ha nem olyan kemény. Utána persze már nem voltak annyira motiváltak az „elfogásban”. Eriggy, ha menni akarsz. Úgy volt vele, mint később a kommunista szombatokkal. Mindig azt mondta, hogy persze, menni fog a kommunista szombatra, ha közbe nem jön valami. De valami mindig közbejött.

A jutalomszabadság jól jött volna amúgy, mert hősünk egy sajnálatos félreértés következtében 22 hónapig nem láthatta a szatmári csillagos eget. Történt egyszer ugyanis, hogy kimaradáson voltak cimboráival. Természetesen a korcsma felé vették az irányt, ráadásul éppen bál volt a faluban. A pultnál iszogattak, háttal a bejárati ajtónak. Egyszer csak belépett egy akkor már jócskán kapatos hadnagy és odalépett eléjük. Felszólította őket, hogy menjenek ki a korcsmából, majd visszatérve tisztelegjenek neki. Az Ecceri fiú ekkor vált „csillagszemű juhásszá”. Na, ő aligha. Ők hamarabb itt voltak, különben is ez egy korcsma. Az elöljáró egyre emelkedettebb hangon követelte, hogy márpedig így, meg úgy legyen, ahogy ő parancsolta. A legrészegebb természetesen ez a jópofa tiszt volt az italmérésben. 

Az Ecceri fiú egy idő után úgy gondolta, hogy a tettek mezejére lép, mert a verbális eszmecsere parttalanná vált. A vita lezárása úgy történt, hogy megkapta a tiszt nyakánál hátul a zubbonyát, meg a nadrágszíját, a rúgkapáló hadnagyot az ajtóhoz vitte és szó szerint kihajította a korcsmából. Ezzel persze véget ért az addigi jó hangulat, hamar visszament társaival a laktanyába és jelentette az eseményt. Megúszta 22 hónap laktanyafogsággal. Abból a három évből, amit szolgált. Neki sem volt annyira könnyű, de az édesanyja még nehezebben viselte, hogy majd két évig nem látja drága fiát. A régi családi Biblia is tanúskodik erről, az édesanya esti imái bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy az Ecceri fiú mosolyogva gondoljon vissza később arra a 22 hónapra, amikor sokszor eszébe juthatott a katonaének: „…Csillagos ég merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám…”.

Egy másik erdőháti legény szerencsésebb volt a maga szerencsétlenségében. Őt ugyanis szintén besorozták, aztán rájöttek, hogy mindenkit előre engedett annak idején, amikor az eszet osztogatták. Budapesten akkor járt először, talán szülőfaluját is akkor hagyta el első alkalommal. Feltűnt a Nyugati pályaudvaron a vasutasoknak, hogy egy fiatalember már vagy két napja ott ül az állomás várójában. Amikor megtudakolták, hogy kicsoda-micsoda, mire vár, ő értetlenkedve rájuk nézett, majd szelíden közölte velük:

– Arra várok, hogy bemondják a hangosba, Orosziba mikor indul a vonat…

Talán még most is ott ülne és várna, mint a megboldogultak az utolsó trombitaszóra, de a vasutasok harsány nevetéssel eligazították, hogy oda innen bizony nem megy vonat. Nagy nehezen kiderítették, hogy merre is van az az „Oroszi”, majd a fiatalembert elkalauzolták és útnak indították, mint egy poggyászt. Ez volt ennek az oroszi legénynek a saját Odüsszeiája. Nagy nehezen aztán hazaért és talán azt követően soha nem hagyta el többet szülőfaluját, mert mindenütt jó, de legjobb otthon.

Szerző: 2019. 09. 09.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló