A fájós nap délutánja

Csiporka és Bíborka úton a könyvek birodalmába

A nagy izomláz- izgalom utáni pihentető szundikálásból csak kora délután ébredt fel a két bogárka.

–  Máris jobban érzem magam! – nyújtózkodott Csiporka.

–  Alig sajdul a lábam! – próbálgatta a mozgás Bíborka.

–  Már megint éhes vagyok! – tápászkodott fel kissé nehézkesen Csiporka.

–  Nézd csak! Ibi is elaludt, pedig neki nem is fájt semmije.

–  Aludni nem csak fájástól lehet! – nyitotta ki a szemét Ibi, a párbeszéd hallatán. – Mit szólnátok egy kései ebédhez, utána meg egy kis sétához?

–  Szupeeer! – sikkantották a lányok, és minden rosszról elfeledkezve egészen daliásan kipattantak az ágyból, és a virágbolt felé vették az irányt. Bíborka hamar megunta a gyaloglás lassúságát, és egy szempillantás alatt szárnyra kapott, ami csodák csodájára semmiféle eget verő nehézséget nem jelentett a fájós nap délutánjára.

–  Megint beborult az ég – jegyezte meg Ibi két falat között.

–  Akkor itthon maradunk??? – ijedt meg Bíborka.

–  Dehogy! Mindannyiunknak van esernyője! Biztos vagyok benne, hogy megint csak ez futó zápor, vagy zivatar közeledik, mint az éjjel.

–  Az éjjel senki nem futkározott! Ez biztos! Csak ordított az ég, és hatalmas fények villogtak, meg ömlött a víz odafentről – bizonygatta Bíborka nagy komolyan.

Ibi úgy döntött, nem bonyolódik bele egy újabb magyarázatba, hanem elpakolta az ebéd nyomait, majd előkotorta az esernyőket, és már útra készen is álltak.

–  Hová megyünk? – kíváncsiskodott Bíborka.

–  A könyvtárba – mosolygott rá Ibi.

–  Az a könyvek lakása? – kérdezett tovább a pille.

–  Olyasmi. A könyvtárban sok-sok könyv van, amit ki lehet kölcsönözni, hogy ne kelljen minden könyvet megvásárolni, mégis elolvashassuk őket. Általában három-négy hétre haza lehet hozni belőlük, és utána vissza kell adni őket.

–  És mi csak úgy bemegyünk, és adnak könyveket? – lepődött meg Csiporka.

–  Nem, bogárkám! Be kell iratkozni, és ki kell fizetni hozzá az éves tagdíjat. Aki mindezt megteszi, kap egy olvasójegyet, amin rajta vannak az adatai, meg egy sokjegyű szám, ami alapján nyilván tartják a tagokat.

–  Tartanak minket??? – döbbent meg Bíborka. – De hogy bírják el egyszerre minden olvasójukat?! Az nagyon nehéz lehet!!!

–  Nem az ölükben, vagy a karjukon tartják őket – magyarázta Ibi, ahogy a rátörő nevetéstől képes volt megszólalni –, hanem a számítógépeikbe beleírják, ki mit vett ki, mikor, és időben visszavitte– e.

–  Messze van még? – toporgott izgatottan Ibi vállán Csiporka az esernyőjét lóbálva. – Már annyira szeretnék odaérni! Ibi – komorodott el az előbb még vidám kis arc –, mi nem vagyunk beiratkozva!!!

–  De én igen! És ti bejöhettek velem. Kipróbáljuk együtt, milyen a könyvek között keresgélni, és mindenki választhat két– két könyvet hazahozásra. És, ha ez is, és az otthoni olvasgatás is megtetszik nektek, akkor benneteket is beíratlak – ígérte Ibi.

–  Az ott a könyvtár? – mutatott Bíborka egy hatalmas, kéttornyú épületre.

–  Nem, nem! Az a templom. Oda járnak misére az emberek, és a lelküket megnyugtatni.

–  Értem. Csak azért gondoltam, hogy az, mert ez az épület eddig a legnagyobb. Úgy vélem, a könyveknek jó sok hely kell – gondolkodott hangosan Csiporka.

–  Nézd csak! Ott a templom baloldalán van egy sokablakos épület, az elején lépcsővel. Az a könyvtár. Móricz Zsigmondról nevezték el nálunk.

–  És ő is ott lesz? – örült meg Csiporka, hogy egy híres emberrel is találkozhat.

–  Ő már meghalt, sajnos, de a mi városunk így is őrzi az emlékét – magyarázta Ibi.

–  Bemegyünk már végre? – vágott közbe Bíborka olyan hirtelen fordulással, hogy barátaira rázta kis ernyőjéről a vizet.

***

Szerző: 2019. 07. 23.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló