„…Szeressétek egymást…”

Szemelvények Bán Béla EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

Beára várva

Nem is emlékeztem erre a képre. A napokban találtam rá, megbújt a tőle valamivel nagyobbak között. Elmosódott kép, az arcom kivehetetlen. Mégis pótolhatatlan. Az egyetlen, amelyik várandós feleségemet mutatja. Béla fiam akkor hároméves volt, Bea lányom – ugye már ő is jelen van – még egy pár hétig várakoztatott bennünket.

A kép Óbudán, a Raktár utcai városi házak egy kicsi, egyszobás lakásában készült. Az otthonunkban. Amelyik tömve volt már bútorral. Átrendeztük a szobát, hogy ez a kisméretű kinyitható heverő is elférjen, az ablakot egy szekrényágy negyed részt eltakarja, a gyermekágy a sarokban, már várja a kistestvért, a televízió beszorítva a fal mellé, különböző bútordarabok közzé. (Nem haszontalan bútorok, hiszen szinte mindig van vendégünk.)

A képen ugyan nem látszik, de feszült közöttünk a hangulat. Évek óta várjuk, talán kaphatunk nagyobb lakást, különösen, hogy jön a negyedik családtag. Sorra jönnek a hírek: ez is kapott már lakást Újpalotán, vagy Kelenföldön, ide „száműzték” a bontás alatt lévő Óbuda őslakosait. Nem baj, hogy hol, csak lenne már valami. De a biztatás egyre késik, bár tanácselnöki támogatásom van. Vera egyre idegesebb, ahogy előre halad az állapota. – Mert tehetetlen vagy, mert mindenkinek elintézel mindent, csak a családoddal nem törődsz.

Milyen az ember? Egy darabig tűr, érti a társ nyugtalanságát. De egyszer elszakad a cérna. Ilyenkor fagyott a levegő.

Egyszer aztán megérkezik az értesítés. Kétszobás lakás, a kelenföldi lakótelepen. Negyvennyolc négyzetméter. És újabb szemrehányás. Ennyi?! Abban egy tisztességes bútordarabot sem tudunk elhelyezni. És az újabb csapás, miután megnéztük a félig kész aprócska lakást. Csak ősszel költözhetünk. De a gyermek már április közepén érkezik. Hogy leszünk meg ebben a picinyke lakásban?

Én összeszorítom a fogam. Hallgatok. Már nem tehetek egyebet. A tanácselnök azt mondta: – …Örüljetek, hogy felkerültetek a listára, ahova csak azok jutnak, akik alól bontják a lakást. Vera már dolgozik, azt mondja, hogy pihenni jár a munkahelyére, ott elfoglalják a feladatok, nem jut eszébe lehetetlen itthoni helyzetünk.

Egyik vasárnap délután sétáltunk a Vörösvári úton. Már csak nyomai vannak az egykori apró házaknak. A kis udvaroknak, ahova a szükség négy-öt családot kényszerített élhetetlen semmi építményekbe, amiket háznak csúfolnak. Nekik mindegyiküknek külön lakás kell. Betérünk egy süteményre Brüllhöz, az ő egykori házát már elbontották, most egy ideiglenes üzlethelyiséget kapott szemben a régi cukrászdával. Aztán sétálunk tovább. Közöttünk Bélus, a kisfiú ki nem fogy a kérdésekből. Kedvetlenül válaszolunk, mindketten sebeinket nyalogatjuk. Ekkor kicsi fiunk megfogja a kezünket. Előbb az anyjáét, aztán másik kezével az enyémet. Egymáshoz közelíti, majd egymásba helyezi azokat. Megállunk, ránézünk. Szomorú a szeme. Nem sír. Halkan mondja: – Anyu, apu, szeressétek egymást.

Nem tudunk megszólalni. Csak érezzük mindketten: ez a kisfiú és az érkező jövevény nem érdemli meg, hogy ne fogjuk állandóan egymás kezét.

100 szál szegfűt zsúfoltam még be a kicsi szobába, így vártam őket, az én két lányomat. A kicsi Beát és az ő anyukáját, mikor egészségesen megérkeztek a kórházból.

Szerző: 2019. 01. 20.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló