Márpedig itt söröző lesz!

Szemelvények Bán Béla EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

A söröző nyitás előtt

– Márpedig itt söröző lesz!

Ezt találta mondani Szadi (született Bollok József), társunkká szegődött barát és befektető. Fiammal nyalogattunk még sebeinket, mikor 1989 karácsonyára „kiárusítottuk” a feleségemtől örökölt trafikot. Addigra összeomlott a könyvpiac (az utca tele volt könyvárussal, akik közvetlenül a nyomdából hozták a könyvet), a többi ajándéktárgy belopakodott az állami dohányboltokba is, megkopott a Fő téri kis trafik varázsa. Menekültünk, mielőtt veszteség termelődött volna.

Barátunk tanúja volt lépéseinknek és tanácstalanságunknak is. Mi legyen ezután? Kár lenne itt hagyni ezt a 26 négyzetméteres bérleményt, ami már a fiam nevén volt.

– Söröző lesz, egy jó kis kulturált kocsma. Ti adjátok a helyet, én hozom a pénzt. Fifti-fifti!

Kételkedtem. Amúgy is menekültem minden új elől.

De Szadi nem tágított.

–  Márpedig itt söröző lesz. Én dolgoztam kocsmában. Kezdődik a csapolt sör kultusza. Béla bátyám, a te dolgod felkutatni a sörgyárhoz vezető utat.

De mennyi más dolgunk volt még ezen kívül is. Január közepe volt, 1990-ben.

– Jövő héten hozom a mérnököt, készítse el a terveket. Két WC (férfi, női), kézi raktár, Kiszolgálópult, könyöklők, bokszok. Addig takarítsátok el ezt a romot.

Jaj! Még hogy romok. Ez egy polcrendszer. Hátul pedig két Salgó állvány, felmegy a plafonig.

Nem volt nekem már munkám a Rádióban, csak beosztásom. Nyugodtan eljöhettem több napra is, hiszen (kötetlen munkaidő) 32 év alatt ledolgoztam én többszáz napot külön juttatás nélkül.

Nekiláttunk Béla fiammal a bontásnak. Vittük a szerszámot, még a kisbaltát is. Finoman, csavarhúzóval, vésővel, kiskalapáccsal ütögettem az egyik polc végoldalát.

– Ne szarozz már, apám! Így a jövő évet is itt töltjük. – Ezzel Béla a kisbaltával rásóz egyet a deszkára, a furnérral bevont préselt lemez engedelmesen reped, szakad, törik, csúsznak ki a rögzítés nélküli polcok. Ez így csakugyan hatékony.

Kívülről verik ránk az ajtót. Nyitom, a szomszéd asszony, Pipics Mária.

– Mi folyik itt ilyen iszonytató zajjal?

– Rombolás – mondja Béla –, tetszik látni.

Rövid vita, egyezség nincs. Eddig sem volt, vélhetően sohasem lesz.

Másnap már vittünk ki mindent Pomázra. Kálmán, a fuvaros törzsvendég volt a trafikban.

Beadtam az engedélyezési tervet a rajzzal együtt az illetékes hatóságoknak. A Köjál egyszerűnek tűnt, Muszkás Marika törzsvendég volt feleségemnél. Nagyon jókat beszélgettek. Egy hét múlva már üzent is, menjek be hozzá. Rohantam boldogan. Tíz perc múlva reményvesztetten vánszorogtam ki.

– Ezt nem engedélyezem. Három WC kell, férfi, női és egy a személyzetnek. Ez nem kézi raktár, ez egy lyuk. Egy söröshordót sem tudnak betenni. Raktár nélkül nincs „kereskedelmi egység”. S csak mondom, ha rajtam múlik, itt sohasem lesz söröző.

Ez utolsó mondata számomra biztató volt. Mert ha ezt kijelentette, ő véglegesen döntött, tehát felesleges a fellebbezéssel hozzá fordulni. Gyerünk a főorvoshoz!

De raktár ügyben igaza volt. Nem gondoltuk azt mi végig. A bolttérben nem tárolhatunk mindent, amúgy is mindössze 16 négyzetméter, pulttal együtt. Minek a sör, ha a vendég nem fér be?

Bizony, jól jött akkor a kis üzletben megszerzett kapcsolati tőke. S az, hogy alapvetően szerettek bennünket, s nem feltételezték, hogy késdobáló lesz ez az átalakuló intézmény. A tanácsháza gondnoka jött a segítségünkre. Több lehetőséget kínált, de egy maradt életben. Szemben a kocsmával a ház mellékbejárata. Ott vezet le a lépcső a pincébe. A lépcső alja és mellette félszobányi helyiség használaton kívül. Az ajtaját kell megreparálni, és ki kell takarítani. Megfogtuk az isten lábát, szerencsénk volt. Büszkén vittem az átdogozott tervet a Köjál vezetőjéhez. – Itt a harmadik WC, a kis kézi raktár helyén. Nincs már rá szükség, van nekünk igazi raktárunk, a tanácsháza pincéjében.

Nem szaporítom a szót, március végén kezünkben volt az engedély. Elkezdtük az építkezést, jött az asztalos a pultot,a bokszokat, a könyöklőket csinálni. Két kőműves a falat rakta hátul, Ismerős mérnök készítette el a villamossági tervrajzot (ezt is engedélyeztetni kellett az Elektromos Művekkel), haladt a vízszerelés, utána a vakolás. Számoltunk: május elseje a nyitási határidő.

Egyet nem vettünk figyelembe: a műemlékvédelem követelményeit. Hiszen a főváros védett területén létezünk. Nem úgy van az, hogy hipp-hopp nyitunk egy kocsmát. És ha ez nem egyezik a műemlékvédelem érdekeivel? Akkor mi van? He…?

– Tekintsétek ideiglenesnek az engedély!

Ebben az országban nincs olyan nagykapu, ahol ne lenne mellette egy kiskapu. A műemlékvédőshöz nem fordulhattam. Még a trafik cégére ügyében a feleségem csúnyán összeveszett vele, kapcsolatunk azóta sem lett melegebb. (Mint később kiderült, ő ragaszkodott ehhez az engedélyhez, senkinek eszébe nem jutott volna.) Súgta nekem a tanács egyik osztályvezetője: ha a Fővárosi Tanács kulturális osztálya kiad egy nyilatkozatot, hogy a létesítmény műemléki érdekeket nem sért (mivel a Fő téren minden mozdulatban ő is érdekelt), akkor nem kell engedély. Mondom Szadinak: – Menjünk be a Városházára! – Az egyik osztályvezető nemrég került oda a Rádiótól. Ismertetem is. Telefon, fogad. Időben ott vagyunk. Megismert. Előadjuk a témát. Bocsánatot kér, de nem ismer még minden rendelkezést. Csóválja a fejét. Ilyen marhaságot… Telefonál egyik beosztottjának. Halljuk, hogy mondja: – Légy szíves akkor lediktálni a nyilatkozatot a titkárnőmnek. Most!

Már majdnem kész vagyunk. Szólnak a műszaki osztálytól: fényképet kell benyújtani arról, hogy milyen lesz a terasz. Addig nem írják alá az engedélyt. Ekkor készültek ezek a képek, hivatalos fotós által. (EXTRA06634 NNNBA).

Miközben rendezgetünk, kicsomagoljuk a bárszékeket, megpróbálunk összeszerelni egy sátrat (nem kellett végül, ide alkalmatlan volt), megjelenik egy nagy dohányos vendégünk a boldogult trafikból.

– Béla bácsi, mi lesz itt?

– Söröző.

– Még egy kocsma? Minek, nincs elég a környéken?

– Ehhez hasonló nincs.

– De kocsma. Hogy viseled ezt a könyvek után? – kérdezi Hável Pista.

– A lelkem békéjéért én felelek Pistám. Aki ide jön inni, az meg a magáéért. – Pista megvívta harcát a lelkiismeretével. Meg a feleségével.

Eljött a nyitás reggele. Izgalommal készültünk. Tele volt a hűtő üveges sörrel, csapoltat még nem tudott adni a sörgyár. Majd egy hét múlva. A két ajtószárny csukva, így nem vettük észre, hogy kilenc órakor megjelent az első vendég, Csíkhelyi Béla, fiam egyik barátja. Percek múlva már sort alakítottak a várakozók. Szadival elosztottuk a feladatokat: ő lesz a placcon, én a pultban. Fél tíz lehetett, dörömbölnek az ajtón. Megnyitom, a fiam, Béla tört át a tömegen.

– A francba, miért nem nyitjátok ki az ajtót?

– Tízkor van nyitás – mondom.

– Ki nem tesz rá, mikor tele az utca. – Ő csak tudja, a jogi egyetemre jár.

Nyílik az ajtó, indul a menet. Nincs megállás órákon át. Istenem, miért kellett bezárni a trafikot? Ott még beszélgetésre is jutott idő.

Éppen csendesedik a roham, mikor a pult elé áll a szomszédos Postakocsi étterem tulajdonos vezetője Juhos István. Szétnéz. Nem látok érzelmet az arcán. Provokálom, biztos látja büszkeségemet. Nagyhírű vendéglős, adok a véleményére. Rándít egyet a vállán:

– Ez csak bútor, ez nem számít. Csak az számít, hogy hideg-e a sör?!

Most már tudom, igaza volt.

Szerző: 2019. 02. 24.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló