Ilus málnát, szamócát, medvehagymát árult a piacon, de Károly inkább a kezét kérte meg Ilus még akkor sem tudott örülni, mikor a postás meghozta az első nyugdíját. Minek? Éppen annyit... Tartalom megtekintése
Munkáshétvége
Szemelvények Bán Béla nemrég megjelent EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből
A kép valahol a Pilisben készült, egy turistaházban, amint valami harapnivalóra várunk az óbudai Goldberger egyik gyárának munkásaival. Az időpont 1959 nyara.
Hogy miként kerültünk mi a feleségemmel oda? Íme az előzmények. Tipikus óbudai történet.
1958 októberének végén megkaptuk a III. kerületi Tanács lakásosztályán a kiürített új lakásunk kulcsát. Vasárnap Verával már korán mentünk takarítani, hogy mielőbb költözhessünk. Vettünk egy fémvödröt, felmosó ruhát és egy gyökérkefét. Úgy gondoltuk, ennyi elég is lesz. Közben feleségem a lány diákszállóban szólt a barátainak, ha lenne valakinek elhasznált, kidobandó holmija, adja már ide, kellene porrongynak. Szatyornyi gyűlt össze, még téli bugyogó is volt közötte.
Megérkeztünk a Raktár utcai Városi Házak egyikébe. Szoba, konyha, előszoba és WC, mindjárt a földszinten, a bejárat mellett. Nekiláttunk gyorsan, jutunk, ameddig jutunk, nem volt takarításban gyakorlatunk. Hozzákezdtünk olyan szakértelemmel, mint aki fogkefével súrolja fel egy aula padlózatát. Tíz perc sem telt el, mikor csengettek. Tyúkos néni jött kellő felszereléssel. Ő ennek az épületnek a házfelügyelője, viceházmesternek vették fel úgy húsz évvel ezelőtt, de már nincs vice és nincs mester, csak a ház maradt meg felügyelőstől. Nem mondom el, hogy tekintett felszerelésünkre, ennek azt követően nem volt jelentősége. Pillanatok alatt átvette az irányítást, mint akinél nagyobb gyakorlata a takarításban senkinek nem lehet. Egyszer csak újra csengetnek. Nyitom az ajtót egy köpcös, középtermetű férfi előtt.
– Haladi vagyok a szemközti lépcsőházból. Jöttem, hátha kell cipelni valamit. Mert muszkli az van – s büszkén mutatja a termetes dudort a karján. De nem volt semmi, üres volt a lakás. – Nem baj, de szóljanak, ha kell, jövök.
Villámgyorsan is lehet alaposan takarítani. Különösen, ha két nagyfiú is segít, Tyúkos néni tizenéves gyermekei. Már öten súroltuk a szobában a hajópadlót, töröltük le a falakat (de jól jött a partvisra kötött flanel bugyogó), száradt a konyhában, s máshol a kockakő, ragyogott a kisuvickolt gáztűzhely, az egyetlen berendezési tárgy, ami itt maradt.
Ekkor csengettek újra. Magas, őszhajú hölgy, az első emeletről. Látta, hogy jövünk, kiklopfolt még két szelet húst, mert tudta, hogy nem hoztunk magunkkal ennivalót. (Jól tudta!) – Horváth Gyuláné vagyok, Irmus néni. Szóval, ha kész vannak, jöjjenek ebédre az első emelet 7-be.
Így fogadtak bennünket az óbudai kis lakótelep egyik lakásában. Az otthonunkban, mert éreztük, hogy ez nemcsak lakás. Kész is voltunk nemsokára. Az egykori viceházmester pedig otthagyta a magával hozott felszerelést, erre ne költsünk, holnap vételez a felügyelőségtől újakat.
Horváthékkal aztán egyre erősebb lett a kapcsolatunk. Férje Bá, ahogy mindenki nevezte lakatos volt a Goldberger gyárban (szocialista nevén senki nem hívta itt Óbudán), kiemelt szakember, akit „munkás arisztokratának” neveztek a Rákosi rendszer kiemeltjei. Miután beköltöztünk, szárnyaik alá vettek bennünket, általuk ismertük meg Óbudát, a görbe ódon utcákat, a braunhaxlerek unokáit, Géza bácsit, a hentest, aki mindig félretette a húst, amit hétvégére kértünk, a szabót a szomszéd házban, a susztert a telepen, és természetesen Aquincumot, a város majd kétezer éves történelmével. Velük kezdtünk el kirándulni, húsvét hétfőjén mentünk látogatóba Ferihegyre (a két asszony, az idősebb meg a fiatal nem szerették a rózsavizet vagy az illatos szappan ázalékát, amivel a telep ifjúsága locsolkodott), s a repülőtéren, ahol először jártunk életünkben, néztük a fel és leszálló gépeket, ebédeltünk a repülőtér éttermében, ösztöndíjunkból egyszer ezt is megengedhettük magunknak. Bá szólított meg a következő nyáron egyszer:
– Nem lenne kedvetek vasárnap kirándulni a Pilisbe? Nem messzire, mi öregek is bírjuk az utat.
Hévvel mentünk. Nem emlékszem már az útvonalra. Még Szentendre előtt leszálltunk, s egy falun keresztül kerültünk be a hegyekbe. Séta közben ismerkedtünk a Goli egyik brigádjával. A kultúrfelelős szervezi a kirándulást, tervezi az útvonalat, foglalja le a turistaszállást, beszéli meg, hány főre készüljenek a gulyással vagy egyéb egytál étellel. Az ellátáshoz hozzájárul a gyár, telik a kulturális alapból, s mivel ez családi program, az ellátási kedvezmény a vendégeknek is jár. Útközben megismerünk apró élettörténeteket, barátkozunk egymással, mindenkivel. Mire a menedékházhoz érünk, már a gyári brigád tiszteletbeli tagjai vagyunk.
Az ebédre várni kell. De töltsük hasznosan az időt. Keresztrejtvények kerülnek elő, két csapat alakul, két külön asztalhoz ülünk, s kezdődik a verseny. Az egyiknek én leszek a vezetője, feltételezik, egy rádióssal nem fognak szégyent vallani. (Nem is!)
Erről a kirándulásról találtam meg ezt a fényképet, s egyben az egyetlen fennmaradt képet házbéli barátunkról, Horváth Gyuláról, a Bá-ról (velem szemben ül). A többiek pár órával azelőtt számunkra még ismeretlenek voltak.
Hasonló
Az utolsó utazás
Kocsmai játékok
Márpedig itt söröző lesz!
Az álcázott könyvesbolt
Emberi sorsok
Életem új barátai
„...Szeressétek egymást…”...
Ön pedig itt tanú nem lesz!
Országúton
Gratulálok, fia született!
Hapci, a kocsma macskája
Az a gyilkos bagó
Akik a házasságig táncolták...
Élettörténet, halk, elcsukl...
Az esküvő
A megtalált testvér
Béke után vihar
„Ha még hallásod is lenne…”...
Álomtestvérke
Boncolás nem szükséges
Égi áldás az özvegyasszony házasságára
Virágvasárnap Vatikánban a Szent Péter téren
Pálmaágakból lefektetett szőnyeg a Bazilika lépcsőin, olajágakkkal integető ünneplők Ilyen meghívót kap a vendég, ha a jó sorsa Rómában egy zarándokszállásra viszi. A Casa per ferie delle Suore Missionarie Pallottine néhány... Tartalom megtekintése
Varázslat
Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta áll ez a nagyon régi épület, kicsit elvarázsolt szépségével kastély, kicsit bástya szerű repkénnyel befutott oldalával. Az idő ... Tartalom megtekintése
Az út
Tüttő József alkotása Szinte meggyötört arcok, holott egy életút harcosai a születéstől a végsőkig. Egyetlen ember akinek annyiszor változik az arca, ahány állomást tudhat maga mögött. Hogy sejthetnénk gyermekkorban, milyen ... Tartalom megtekintése
Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam
Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése
Pomaranski Luca portréja
Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban szabad beszélni, én mégis a portrézást találom a legizgalmasabb alkotói munkának. Huszár Boglárka ragyogó képet festett Lucáról, aki csak éppen bekukkantott a vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése
Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia
Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér ragyogása, elegánsan hangolt épületei a ... Tartalom megtekintése
Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban
Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése
Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől
A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése
Pince bejárat, Tokaj
Bíró Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően szomorkás időben vágyódva nézhetünk erre a Bíró Ernő által megpingált képre. Kirobbanó fényekben pompázik a pince tetején dúsan hajtó ... Tartalom megtekintése