Munkáshétvége

Szemelvények Bán Béla nemrég megjelent EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

A kép valahol a Pilisben készült, egy turistaházban, amint valami harapnivalóra várunk az óbudai Goldberger egyik gyárának munkásaival. Az időpont 1959 nyara.

Hogy miként kerültünk mi a feleségemmel oda? Íme az előzmények. Tipikus óbudai történet.

1958 októberének végén megkaptuk a III. kerületi Tanács lakásosztályán a kiürített új lakásunk kulcsát. Vasárnap Verával már korán mentünk takarítani, hogy mielőbb költözhessünk. Vettünk egy fémvödröt, felmosó ruhát és egy gyökérkefét. Úgy gondoltuk, ennyi elég is lesz. Közben feleségem a lány diákszállóban szólt a barátainak, ha lenne valakinek elhasznált, kidobandó holmija, adja már ide, kellene porrongynak. Szatyornyi gyűlt össze, még téli bugyogó is volt közötte.

Megérkeztünk a Raktár utcai Városi Házak egyikébe. Szoba, konyha, előszoba és WC, mindjárt a földszinten, a bejárat mellett. Nekiláttunk gyorsan, jutunk, ameddig jutunk, nem volt takarításban gyakorlatunk. Hozzákezdtünk olyan szakértelemmel, mint aki fogkefével súrolja fel egy aula padlózatát. Tíz perc sem telt el, mikor csengettek. Tyúkos néni jött kellő felszereléssel. Ő ennek az épületnek a házfelügyelője, viceházmesternek vették fel úgy húsz évvel ezelőtt, de már nincs vice és nincs mester, csak a ház maradt meg felügyelőstől. Nem mondom el, hogy tekintett felszerelésünkre, ennek azt követően nem volt jelentősége. Pillanatok alatt átvette az irányítást, mint akinél nagyobb gyakorlata a takarításban senkinek nem lehet. Egyszer csak újra csengetnek. Nyitom az ajtót egy köpcös, középtermetű férfi előtt.

– Haladi vagyok a szemközti lépcsőházból. Jöttem, hátha kell cipelni valamit. Mert muszkli az van – s büszkén mutatja a termetes dudort a karján. De nem volt semmi, üres volt a lakás. – Nem baj, de szóljanak, ha kell, jövök.

Villámgyorsan is lehet alaposan takarítani. Különösen, ha két nagyfiú is segít, Tyúkos néni tizenéves gyermekei. Már öten súroltuk a szobában a hajópadlót, töröltük le a falakat (de jól jött a partvisra kötött flanel bugyogó), száradt a konyhában, s máshol a kockakő, ragyogott a kisuvickolt gáztűzhely, az egyetlen berendezési tárgy, ami itt maradt.

Ekkor csengettek újra. Magas, őszhajú hölgy, az első emeletről. Látta, hogy jövünk, kiklopfolt még két szelet húst, mert tudta, hogy nem hoztunk magunkkal ennivalót. (Jól tudta!) – Horváth Gyuláné vagyok, Irmus néni. Szóval, ha kész vannak, jöjjenek ebédre az első emelet 7-be.

Így fogadtak bennünket az óbudai kis lakótelep egyik lakásában. Az otthonunkban, mert éreztük, hogy ez nemcsak lakás. Kész is voltunk nemsokára. Az egykori viceházmester pedig otthagyta a magával hozott felszerelést, erre ne költsünk, holnap vételez a felügyelőségtől újakat.

Horváthékkal aztán egyre erősebb lett a kapcsolatunk. Férje Bá, ahogy mindenki nevezte lakatos volt a Goldberger gyárban (szocialista nevén senki nem hívta itt Óbudán), kiemelt szakember, akit „munkás arisztokratának” neveztek a Rákosi rendszer kiemeltjei. Miután beköltöztünk, szárnyaik alá vettek bennünket, általuk ismertük meg Óbudát, a görbe ódon utcákat, a braunhaxlerek unokáit, Géza bácsit, a hentest, aki mindig félretette a húst, amit hétvégére kértünk, a szabót a szomszéd házban, a susztert a telepen, és természetesen Aquincumot, a város majd kétezer éves történelmével. Velük kezdtünk el kirándulni, húsvét hétfőjén mentünk látogatóba Ferihegyre (a két asszony, az idősebb meg a fiatal nem szerették a rózsavizet vagy az illatos szappan ázalékát, amivel a telep ifjúsága locsolkodott), s a repülőtéren, ahol először jártunk életünkben, néztük a fel és leszálló gépeket, ebédeltünk a repülőtér éttermében, ösztöndíjunkból egyszer ezt is megengedhettük magunknak. Bá szólított meg a következő nyáron egyszer:

– Nem lenne kedvetek vasárnap kirándulni a Pilisbe? Nem messzire, mi öregek is bírjuk az utat.

Hévvel mentünk. Nem emlékszem már az útvonalra. Még Szentendre előtt leszálltunk, s egy falun keresztül kerültünk be a hegyekbe. Séta közben ismerkedtünk a Goli egyik brigádjával. A kultúrfelelős szervezi a kirándulást, tervezi az útvonalat, foglalja le a turistaszállást, beszéli meg, hány főre készüljenek a gulyással vagy egyéb egytál étellel. Az ellátáshoz hozzájárul a gyár, telik a kulturális alapból, s mivel ez családi program, az ellátási kedvezmény a vendégeknek is jár. Útközben megismerünk apró élettörténeteket, barátkozunk egymással, mindenkivel. Mire a menedékházhoz érünk, már a gyári brigád tiszteletbeli tagjai vagyunk.

Az ebédre várni kell. De töltsük hasznosan az időt. Keresztrejtvények kerülnek elő, két csapat alakul, két külön asztalhoz ülünk, s kezdődik a verseny. Az egyiknek én leszek a vezetője, feltételezik, egy rádióssal nem fognak szégyent vallani. (Nem is!)

Erről a kirándulásról találtam meg ezt a fényképet, s egyben az egyetlen fennmaradt képet házbéli barátunkról, Horváth Gyuláról, a Bá-ról (velem szemben ül). A többiek pár órával azelőtt számunkra még ismeretlenek voltak.

Szerző: 2018. 10. 14.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló