Az álcázott könyvesbolt

Szemelvények Bán Béla EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

A képet a NET-en találtam, sok évvel ezelőtt. Azonnal félretettem magamnak, mivel az a családi vállalkozásban üzemelő trafik, később söröző elődje. A kép nem sokkal a háború előtt készülhetett, erre utal a megviselt vakolat.
A ház, amelyben a volt trafik található, a XIX. század utolsó évtizedében épült az óbudai Fő tér részeként, a Kórház és Harrer Pál utca sarkán. Ez utóbbi utca oldalán a ház végén lévő üzlet a trafik. Ennek utolsó trafikosa volt Éva néni, akinél még szálanként is lehetett cigarettát kapni.

1979-ben nagy ajándékot kapott Óbuda. A műemlékvédők úgy döntöttek, hogy meghagynak egy emléket az egykori városból változatlannak, felújítják az itteni épületeket. Ezért aztán kiköltöztettek mindenkit a megmenekítendő kis házakból, üzletekből. Így ebből a sarki házból is, ideiglenes, vagy végleges lakásban helyezve el őket. Éva néni a forgalmas Vörösvári úton kapott trafikot. A teret, a hozzá kapcsolódó utcákkal, teljesen megszépülve 1982 tavaszán kezdték visszaadni volt vagy lelendő lakóinak.

1982 januárjában feleségem az egyik reggel nem ment dolgozni. Elém állott és borús tekintettel mondta:

– Bán, ugye egy ideig el tudod tartani a családod?

Olyankor szólított így, mikor nagyon nyugtalan volt a lelke. Tudtam, hogy nem ellenem, sorsa ellen lázad. Kiderült, kilépett addigi munkahelyéről, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalattól. Az igazi okot, a hirtelen elhatározást soha nem tudtam meg. A hónapok óta tartó benzinszagú hangulat azonban otthon is fertőzte a levegőt. Még nem tudta mit fog tenni, de azt, amit eddig, azt biztosan nem. Főnök sehol és soha nem lesz, az bizonyos.

Lassan alakult ki az elhatározás: trafikos akar lenni, aki magáért, csak magáért felel. De ahhoz kell valamilyen üzlethelyiség. Tudta, ismerem a kerület vezetőit, kérte, tudjam meg, nincs-e valamilyen lehetőség. Még január volt, zárszámadás a termelőszövetkezetekben. Így az Óbuda tsz-ben is, ahol már 10 éve voltam másodállásban az üzemi lap szerkesztője. Vacsora alatt szemben ültem Kiss Imrével, a kerületi Tanács elnökével.

– Nem tudsz valami felszabaduló üzlethelyiséget? A feleségem elhatározta, hogy trafikos lesz.

Jót nevettünk, talán nem is vettük komolyan. Ám nem telt el két hét, üzenetet kaptam az elnöktől, keressem meg a Tanácsházán.

– Szerencsés asszony a feleséged. A szemben lévő épületet most kezdjük visszaadni a lakóinak. A trafikos Éva néni nem akar visszajönni, úgyhogy ha megfelel, itt a trafik szabadon. A nyáron beköltözhető. Ne hálálkodj, nekünk is érdekünk, hogy ne szélhámos kerüljön a Városháza mellé.

Másnap már számoltunk, mértünk és köszöntük a lehetőséget. És elindult egy idegtépő tortúra.

A város illetékes területén nem mindenkinek tetszett, hogy a helyiség nem szabad préda. Nyilván volt jelölt és önjelölt. Mindenesetre az üggyel megbízott előadó nem sietett. Elteltek hetek, hónapok, és még mindig nincs elmozdulás. Véletlenül említettem májusban az elnöknek: készíttetni kellene a bútort, elkezdeni az áru feltöltését, hogy időben nyitni lehessen, megnéztük, már takarítani is lehetne, de nincs kiutalás. Másnap hív az elnök:

– Várnotok kell. Az illetékes előadó most ment el három hét szabadságra, külföldre utazott. Mindent elzárt, a kulcsot magával vitte. Nincs jogom feltörni a páncélját.

Otthon a hangulat pattanásig feszült. Kezdődött a visszaszámlálás, még két hét, már csak egy, itthon van az előadó. Hívja a feleségem. Érdeklődik a kiutalás felől.

– Milyen kiutalás?

Omladozni kezdett körülöttünk a világ. Mégsem lesz trafik? Kezdhetjük a nyomozást elölről? Kiderült, az egyetlen rádiós fizetés nem elég egy négytagú család eltartásához. Mi már nem szóltunk egymáshoz, nehogy visszavonhatatlan szavak hangozzanak el. A gyermekek menekültek otthonról.

Júliusba léptünk, a gyermekeket átvittük a szlovákiai rokonokhoz. Ekkor érkezett a levél. Feleségem keresse fel a kerületi Tanács illetékes osztályát, a bérleti szerződés megkötés végett. Már nem tudtunk szívből örülni.

Rohammunkában készült a pult, a sok polc, ami U alakban borította a falakat.

Ennyi polc, hüledeztem.

– Kell a könyveknek.

– De ez trafik, nem könyvesbolt…

– Dehogyis nem. Ne félj, nem vesznek össze. Cigaretta és könyv.

Aztán lett még ajándék is, mindenféle cukorkák, csokoládék, mindennapi édességek, mellettünk több iskola. Vera járta a várost. Szállítási szerződéseket kötött, keramikusokat keresett, piperecikk forrásokat kutatott, soha nem gondoltam, mi mindenre képes. Közeledett a tanítás kezdete, hazajöttek a gyermekek. S nehogy felesleges veszekedésekre sor kerüljön, tíz napra kiköltöztem gyermekeimmel a félig kész pomázi házba. Magunknak főztünk, felfedeztük a tiszta égbolton estenként a csillagokat, kirándultunk a környéken, gyönyörű napok voltak. Hazamentünk, másnap kezdődött a tanítás.

Feleségem, bár feszülten, de barátsággal fogadott.

– Gyertek, nézzétek meg a munkahelyemet.

Elámultunk. A pocok megrakottak, jobbra illatszerek, játékok, kerámiák, a baloldali polcon könyvek, a legújabb kiadásúak, amelyek a fővárosi könyvesboltokban még nem is kaphatók.

– Persze, a Művelt Nép a vidék ellátója. Ezért egy héttel előbb kapja a könyveket, mint az Állami Könyvterjesztő Vállalat. Ez nagy előny ám.

Nincs ünnepélyes megnyitás. Együtt megyünk le reggel hétkor Verával az üzletbe. A külső nagy ajtóról leveszi a kézzel írt értesítést: Nyitás ekkor és ekkor. Kitárja és kiakasztja a két ajtószárnyat.

Első vendégeink a tanácsi lányok a kereskedelmi osztályról. Béke van közöttük.

Nyolc óra előtt érkezik Kiss Imre, a tanácselnök. Csak benézett, hogy vegyen egy doboz cigarettát. Szétnéz, a fejét csóválja.

– De hiszen ez egy könyvesbolt, trafiknak álcázva.

A jelenlévők nevetnek. Jóízű az indulás.

Szerző: 2019. 02. 10.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló