Országúton

Szemelvények Bán Béla EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

Litványi Pistával

Ha az ötvenes évek végén, a hatvanas években megkérdezték volna tőlem, hogy hol töltöttél el legtöbb időt, azt mondtam volna: az országúton. Magyarország útjain, amelyek közül csak a néhány országos főút volt lebetonozva vagy aszfaltozva, a többi mind makadám volt, lehengerelt zúzottkővel. Azt javítgatta folyamatosan az útkaparó. A hatvanas években azonban volt olyan falu is, ahova nem vezetett kövesút, földúton lehetett megközelíteni csupán azt a települést. Ilyen volt az elhíresült Penészlek, ez volt egyik oka, hogy Végh Antal író tollhegyére kívánkozott. Országos botrány lett belőle. De volt egy országos főútvonal, a 6-os, amelyen csak Mecseknádasdig lehetett öntött úton elmenni, onnan makadámút vezetett Pécsre.

Nekünk, Falurádiósoknak mennünk kellett. Elegáns országos szervezeteknél (minisztériumok, más főhatóság) leselejtezett Pobeda autókkal vagy az ormótlan Robur kisbuszokkal indultunk reggelenként, ha indulni tudtunk. Két napra, három napra. Mivel ha távolabb mentél, egy napig tartott az utazás, így dolgozni nem tudtál. Nem zúgolódtunk, ez volt a munkánk, erre szerződtünk. Szerettünk vidékre járni, szerettünk beszélgetni az emberekkel, akik bátran megfogalmazták a téeszekkel kapcsolatos fenntartásaikat akkor is, mikor mindenhol dübörgött a tsz szervezés.

1961 őszén bízták rám a reggeli Falurádió szerkesztését. Nem volt tudatos, csupán ösztönös a hangváltás. Húsz perces volt akkor a reggeli műsor, annak nagy része írott „anyag”, apró történetek, tárcák a falvak, az emberek életéről. Kitűnő újságírók írták, főleg a Szabad Föld munkatársai. Azokat hozzánk beosztott színészek olvasták fel, mint Galgóczi Imre, Győri Ernő, Márkus Ferenc vagy Hindy Sándor, akik nyúlfarknyi szerepet ha kaptak színházukban. Kisspista István szólított meg, mikor átvettem a szerkesztést.

– Ha már rádió vagyunk és nem nyomtatott újság, nem kellene több hangos riportot készíteni?

Még csak ismerkedtem a szerkesztéssel, de magamban igazat adtam neki. Nemcsak azért, mert az a rádiós műfaj. Azért is, mert annál hitelesebb semmi nem lehet, mint ha az emberek maguk mondják el mindennapi örömeiket, bajaikat. Különösen, ha olyan riporter kérdezi őket, mint Kisspista, akinek szavai és tekintete biztatásával zenélni kezd az emberi szó. Így alakult lassan át a reggeli műsor, míg teljesen kiszorultak az „írott anyagok”.

Három gépkocsi volt egyszerre úton, benne a Falurádió valamelyik munkatársa. Mentünk a hét minden napján, természetesen vasárnap is. Általában hárman szorongtunk a hátsó ülésen. Stabil utas volt ugye a riporter és mellette a technikus. Olykor aztán jött másik riporter, vagy valamelyik hozzátartozó. A technikus kezelte az anyósülés helyére beszerelt nagy magnetofont. Lepény nagyságú magnószalag forgott a tárcsán 72-es fordulattal. Elvileg a gépkocsivezető is megcsinálhatta volna a felvételt, de az álláshalmozás lett volna, és az ember gátlástalan kihasználása. A gépkocsivezető csak a kábelezés munkáját tarthatta meg, az ő feladata volt az áramszerző hely felderítése és a kábel kihúzása. Külön juttatásért természetesen, növelve ezzel a stábon belüli jövedelmi feszültségeket.

Magam leginkább háromnapos utakra mentem. Szerettem szülőföldem környékére járni, az pedig a legtávolabb van a fővárostól, ahogy szerettem volna mihamarabb megismerni az egész országot Borsodtól Zaláig. Mikor aztán befejeztük a napot, megkerestük a falu kocsmáját, hogy egy pohár sörrel leöblítsük az országút porát. Itt éppen Litványi István technikussal. Akkor még telt a napidíjból.

Szerző: 2018. 12. 03.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló