Béke után vihar

Szemelvények Bán Béla nemrég megjelent  EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

Négyen a kertben

Az egyik utolsó „békeév” a szülőház udvarán. Szüleimmel és feleségemmel állunk ott az egyre ritkább szamoskéri látogatáskor. Még a régi időket tükrözi a hangulat, a szolgáló kiskutya, a legelésző tehén, arrébb tele az udvar aprójószággal, még kacsa-csapat is van. De tudjuk, egyre gyérül minden. Édesapám itt már 79, édesanyám még csak 52 éves (házasságuk történetéről írtam már). Talán bírnák még a bajlódást az állatokkal, ám takarmányból kell sok, amihez nincs földjük, ahol megtermelnék azt, mindet a tsz használja, csak a háztáji ad valamit, de a keveset nehéz szétosztani.

Venni kellene a takarmányt, de miből. Még nincs nyugdíj, nincs bevétel. Segítséget tőlünk nem fogadnak el, annál ők büszkébbek.

–  Dolgozni tudunk, nem vagyunk nyomorultak – mondja édesapám, mikor téli tüzelőre akarok pénzt otthon hagyni.

Nem, nem kell már annyi aprójószág, mint régebben. Csak olyankor felejti el ezt édesanyám, mikor összeválogatta a 23 tojást a kotló alá. Kettő már kelt, ez lesz a harmadik fészekalja. De tervez még egy ültetést, hogy szeptemberre is legyen rántani való csirke.

– Kinek, édesanyám? – kérdezem. – Minek kettőjüknek annyi hús, fiai meg – fájdalom – haza már nem jönnek.

– Jaj, mivel kínálom meg őket, ha mégis hazajönnek?

Eltart egy-két évig, amíg meggyőzik magukat, hogy a tyúkok ugyan kotlanak tavaszonként, nem kell azért mind alá tojást rakni. Etetéskor eszükbe jut mindkettőjüknek, hogy kevesebbet kellene már bajlódni a jószággal, de nehéz tudomásul venni, hogy bizony ők is öregszenek. Egy hízó elég nekik, baromfiféléből is egy hetenként, el tudják ők azt osztani. Bár hűtőgépük nincs, minek is, mikor jó hűvöst tart a mély kút, lenn a víz felett.

De ki tudja lecsillapítani a tevékenység ösztönét. Ki tudja leállítani a láb mozdulatát hajnalban, mikor megszólal a kakas, hogy felkelésre nyújtsa ki az ágyból, mert menni kell etetni? Leszedik a nagy almafáról a kenézi almát mind egy szálig, jönnek majd a fiúk, talán az unokák, kell a csemege. De ha jönnének is, ők már vékony héjú jonatánt esznek, nem ezt az apró, bőrhéjú kemény gyümölcsöt, amelyiknek a héja véresre tépi az ínyt. Évek telnek el, mire meggyőzik magukat: ki kell vágni a nagy kenézi fát, csak megrothad a leszedett alma.

Ki merné elmondani nekik, hogy sok minden, amit elvégeznek, már felesleges?

S ha már így, együtt vagyunk, elmondom, nagy volt a sértődés úgy öt évvel ezelőtt. 1958 nyarán vittem haza bemutatni a feleségemet először. Ám akkor már bő egy éve házasok voltunk. Főbenjáró bűn volt a faluban meg nem mutatni a menyasszonyt, hogy elnyerjük a rokonok, ismerősök jóindulatát. Hogy mondhassák: jóravaló is, szép is, ősi szokás szerint így adva hozzájárulásukat a házassághoz. Ez elmaradt. Amikor aztán megismerték, tartotta a rokonság a három lépést, hiszen ők nem adták ehhez a frigyhez belegyezésüket. Ami még nagyobb baj, hogy szüleimet is akkor értesítettem az eljegyzésünkről, mikor már megtörtént. S mivel hirtelen járultunk az anyakönyv-vezető elé, a házasságról is utólag szereztek tudomást. Édesanyám mutatta ugyan a jó arcot, feleségemnek azonban soha nem bocsájtott meg. Hacsak tehette, odaszúrt egy-egy szóval. Vera tűrte, amíg tűrhette. De azután, hogy ott, az udvar végében barátsággal állunk egymás mellett, felmentünk a házba. Ismét szóba került az örök téma: hol marad a gyermek? Édesapám nem szólt, talán félt is, hogy szembesül, majdnem nyolcvan évesen egy semmi kis poronttyal. De édesanyám mindig erre fordította a szót. Akkor is. Bementünk a felső házba, ott volt a hűvösebb. A pitvart használtuk konyhának, ott főtt éppen az ebéd.

– Jancsi, rakjál már a tűzre. – Apám kiment, anyám bánatos arccal fordult feleségemhez.

– Még mindig nem vagy áldott állapotban?

– Jól látja Olga mama, nem! – Azzal állott is fel, mert tudta, nem ez volt az utolsó szó. Anyám visszatartotta.

– Várjál csak, várjál. Öt éve kerültetek össze. Nem volt rá időtök?

Csak gondolatnyi szünetet tartott, hogy aztán bevigye a kegyelemdöfést.

– Vagy tán meddő vagy?

Ennél nagyobb sértés nem érhet fiatalasszonyt, aki tudja, még várni kell a gyermekkel, mert mi mindent meg akarunk neki adni. Most nem tudunk. Ő még nem végzett az egyetemen, még nincs jövedelme, még nincs berendezve gyermekfogadásra a lakásunk, még sokszor éhesen fekszünk le úgy hónap vége felé, mert egy szerény fizetést nem tudunk mindig jól elosztani.

Nem válaszol, csak zsebkendőt keres, hogy megtörölje a szemét. És megkérdezi, mikorra terveztük a hazaindulást?

Az ebédet már nem várjuk meg. Majd útközben bekapunk valamit.

Olvasóterem
Szerkesztő: M. Szlávik Tünde

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése