Életem új barátai

Szemelvények Bán Béla EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

Ollé Zsókával

Újra és újra előveszem ezt a képet. Már csak így láthatom a kedves volt barátomat, és nem tudom elfogadni, hogy ez az élet rendje: születünk és meghalunk. Ám most arra emlékezem, hogy ez a kép (is) egy új világot nyitott meg előttem. És mindnyájunk előtt, akik most itt vagyunk.

Mennyire tartottam ettől a lépéstől. Már 2010 szeptemberében meghívtak a Facebookra, de csak a következő év január 7-én közöltem magamról egy képet. (Pedig volt gazdag Iwiw-gyakorlatom.) Kitárulkozni a nagyvilág előtt, illik ez egy nyolcvanhoz közelítő embernek?

Aztán elkezdődött. Sok-sok eddigi ismerős jelent meg a virtuális térben. De valóságosan a közelemben voltak, beszélgethettünk, üzenhettünk egymásnak. Aztán hamar rátaláltam egy titkos oldalra. A neve: Életünk emlékei. Egyetlen ismerősöm volt rajta mindössze, Dékány Andris, egykori kedves kollégám a Magyar Rádiónál. De tudtam, én már az emlékeimből, talán az emlékeimnek is élek, itt hát a helyem. Jó helyre jöttem! Nem kaptam elutasítást, pedig nem keveset fecsegtem, de hosszú már az életem, sok-sok elmondandó és elmondható élménnyel.

Egyre gyűltek és gyűltek az ismerősök, akik közül sokan barátok lettek. Szinte törvényszerűek voltak a találkozások. Az első a Városligetben. Testet öltöttek a nevek, és remélem, nem csalódtunk egymásban. Azóta többekkel újra és újra találkozunk, s ezek jókedvű, boldog találkozások. Voltak és lesznek!

Nem említek neveket, végtelenített listát nem akarok írni. Egy, csak egy nevet, Ollé Zsókáét. Akivel 1915-ig nem volt személyen kapcsolatunk. De reagált írásaimra, üzenetet váltottunk, s kért egy könyvet, mikor megjelent a színen „A jobbágy unokája”. Megbeszéltük, az én Óbudám egyik cukrászdájában találkoztunk a Vörösvári úton. Ott, ahol majdnem ötven évvel ezelőtt szinte mindennapos vendég voltam. Zsóka nem ismerhette az akkori cukrászt, Brüll Bélát, de már ők is itt laktak ugyanabban a házban majdnem harminc éve, s ismerte a maiakat. Most már egyedül lakik itt, férje a temetőben, gyermeke külföldön. Nem, nem találkoztunk addig, pedig találkozhattunk volna. Férje gazdasági vezető volt több mezőgazdasági vállalatnál, szövetkezetnél. Én pedig a rádió agrárrovatánál dolgoztam és jártam az országot. Az agrársajtó munkatársai közül sok a volt ismerős, Zsóka sorolta is az egykori tévéseket, Major Sanyit, Pintér Jóskát és a többieket. Hirtelen sikerült összeszednünk jó néhány közös ismerőst. Aztán a szíve elvitte a férjét. Egyedül maradt, illetve társban egy nem könnyű betegséggel. De vigyáz magára, hiszen úgy szeret élni, szeret a barátokkal lenni. Rá is beszéltem, jöjjön el a nemsokára rendezendő Jégkertes találkozóra.

Ott találkoztunk ismét. Nem volt sem soványabb, sem kerekebb, mint legutóbb. – Javulsz valamit? – kérdeztem, mikor egymás mellé ültünk. – Ó, ez nem olyan, amiből javulni lehet. De élek, látod… – a mosolya fáradt volt. Együtt indultunk. Taxit fogtam, azzal mentünk Óbudára. Az Árpád híd alatt kiszálltam, jött a Hév, szaladtam is, alig búcsúztam. A taxi ment tovább. Máig fáj, hogy nem álltam meg legalább egy búcsúölelésre.

Ma is boldog vagyok, hogy bő hét éve itt lehetek köztetek, a Facebook kínálta barátok között. Éljük az életünket, van mikor boldogan, van mikor fájdalommal. Mert jönnek a hírek az Ollé Zsókákról, akiknek csak egy végső Istenhozzádot tudunk inteni. Azok, akik még kegyelmet kaptunk.

De mi itt vagyunk, itt vagyok én is, aki megírhatta, hogy életemnek része ez a legújabb, az Internet kornak nevezett időszak is.

Szerző: 2019. 01. 27.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló