Az esküvő

Szemelvények Bán Béla nemrég megjelent  EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

A képen jobbról Bán Béla, felesége Mojzes Vera. Vera tanúja Kemény Klára volt gimnáziumi osztálytárs és az én tanúm Györe Imre évfolyamtárs, később költő és kollégiumi szobatárs.

Nem készült erről az eseményről fénykép a helyszínen, csupán egyetlen egy, a hivatal fotósa kattintott, mikor aláírtam az „igen” tanúsítványát. Vera ugyanezen cselekedetéről a kerületi Tanács fotósa lekésett. Hazafelé aztán bementünk a Népköztársaság és Körút sarkán lévő Szilágyi fotószalonba, és elkészült ez, az egész násznépet megörökítő kép. Nem volt nagy dínom-dánom!

Nem akartam én még nősülni. Márciusban eljegyeztük egymást, ezzel megpecsételtük szándékunkat. És vártunk az alkalmas időre. Ami számomra azt jelentette, hogy akkor házasodunk, amikor munkám lesz, fizetős munkahelyem, s el tudok tartani magamon kívül még egy embert. Ebben Verával meg is egyeztünk.

De jött leendő anyósom reménytelen betegsége. Ez megváltoztatta haladási irányunkat.

Ketten voltunk a Jókai téri lakásban: Vera anyja, született Koczmann Mária és én. Akkor oda költöztem, ott töltöttem az éjszakáimat, onnan jártam dolgozni vagy az egyetemre. A beteg asszonyt nem lehetett magára hagyni. Férjében nem bízhattunk, Vera pedig nem mert azzal az emberrel egy fedél alatt lenni. Úgy viselkedtünk, mintha házasok lennénk.

Azon a reggelen Verának el kellett mennie valahova, kettesben maradtunk anyósommal. A morfium után volt, szokatlanul élénk, majdnem hogy jókedvű. Megkérdezte, tartom-e az eljegyzéskor ígérteket, akarom-e feleségnek a lányát? Igen? Akkor most figyeljek, egyszer mondja el, a végén csak egy szót mondhatok: igen vagy nem!

– Mihamarabb össze kell házasodnotok. Kötelező összeházasodnotok. Hogy miért? Sorolom. Tudom, én is tudom, hogy hamarosan meghalok. Hónapjaim vannak hátra, vagy csak heteim? Lányomat biztos helyen, a megfelelő ember mellett akarom tudni. Melletted! Meg akarom adni neki, ami erőmből telik. A legtöbb, amit adhatok: egy lakást. Megvan az ígéret. Barátnőm, Krisztina doktornő intézi. Itt van a kérelem készen, a címzett a Fővárosi Tanács lakásügyi főosztálya. Ki van töltve, indokolva, csak a személyes adataidat kell beírni. De lakáshoz csak házaspár juthat. Össze kell házasodnotok. Csakhogy te nem vagy budapesti lakos, az állandó lakásod még most is Szamoskér. Így neked nem utalható ki lakás. Csak egy módon válhatsz budapesti lakossá, ha bejelentelek ebbe a lakásba. De ezt csak a családtaggal tehetem meg. Össze kell házasodnotok. Itt a bejelentő lap. Csak alá kell írnod. Úgy, mint Mojzes Vera férjének. Krisztina az esküvő után már másnap beviszi a papírokat a megfelelő helyre. De tudom, az anyakönyvvezetőhöz előre be kell jelentkezni. Sokszor hetekig vagy akár hónapokig várni az esküvőre. Nincs rá időnk. Barátnőm elintézte, hogy az anyakönyvvezető jövő hét szombatján, június 15-én összead benneteket. Itt ez a szép, új kombinált szekrény. Ez a tiétek. A kárpitosnál mindjárt kész egy kétszemélyes rekamié és két fotel. Sikerült eljuttatni hozzá az árát, mielőtt Szabó, az uram elszedte volna a pénzt. Ennyit akartam legalább, hogy el tudjatok indulni. De ehhez össze kell házasodnotok.

Leendő anyósomat kimerítette a sok beszéd. Tudta, hogy most dől el a lánya sorsa. Rám nézett kérdően. Álltam a tekintetét. Igyekeztem érzelmeimet visszafogni, ne lássa arcomon a felháborodást. Hát hogy jön ahhoz ez az asszony, hogy megmondja, miként éljem az életem. Dönt rólam, nélkülem. Engem 11 éves koromban elvittek a szülőktől 120 kilométerre lévő városba. Az első két hónapban még kollégium sem volt. Naponta hét kilométert gyalogoltam, hogy a rokoni szálláshelyről iskolába mehessek reggel oda és este haza. Egyedül, végig a nagy városon. Akkor megtanultam egyedül dönteni. Nem volt senki a közelben, aki helyettem megtegye. Azóta mindenben ezt teszem. Egyedül döntöttem eljegyzésünkkor is, szüleimet sem avattam be, utólag írtam meg, hogy eljegyzett vőlegény vagyok. S most ez az asszony mindent eldönt helyettem. S idetolja elém, tálcán a madzagot, és én nem tudom, mézesmadzag-e az vagy fojtó kötél?

Ránézek a beteg emberre. Tekintete kérdő. Szomorú és meggyötört. Szinte beszél. Elmondja, hogy most, az utolsó napokban pótolni akarja azt, amit 19 év alatt elmulasztott. Pedig szerette, nagyon szerette a lányát akkor is, csak nem volt módja azt megmutatni. Szerencsétlen volt a sorsa, bűnös kockázatokkal járt az élete, azért hogy fennmaradjon. Ezt mondja a tekintete, és látom, hogy fáj már neki az élet. Csak azért létezik még, hogy lányának megadjon valamit, amit eddig elmulasztott.

Igen vagy nem?

Csont és bőr az asszony. Keze a paplanon fekszik, áttetszően kékek az erei, de azok mozdulatlannak látszanak. Tudom, ezek az utolsó percek, mikor még józan a fájdalom, a rákos beteg utolsó szakaszába érkező kínok előtt. Sürget a tekintet: válaszolj addig, amíg még felfogom.

Csak pár pillanatig hallgatok. Míg lenyugszik a bennem zajlódó háború.

Igen! Igen, igen és igen. Én nagyon, nagyon szeretem a lányodat. És ott leszünk június 15-én délelőtt fél tizenkettőkor a kerületi anyakönyvvezető előtt.

A szertartás egyszerű volt. A két tanúval a kerületi Tanácsháza előtt találkoztunk. Utána átmentünk a Pálma cukrászdába egy kávéra, hogy meglegyen az esküvői lakoma. Ám ott nem várt szerencse ért bennünket. A cukrászda vezetője felismert. Én vagyok az az egyetemista, aki előző novemberétől vele tartottam a kapcsolatot az üldözöttek esetleges menekítésében. Likőrt rendelt, süteményeket, szabad volt a gazda. S elkészítette a környék legfinomabb kávéját. A nem várt, valóban gazdag lakoma után már csak a fényképész szalonba ugrottunk be. Elkészült a kép, s ment mindenki a maga útjára. Mi a Jókai téri lakásba, ahol aznap boldog volt egy halálraítélt asszony is.

Szerző: 2018. 10. 08.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló