Az utolsó utazás

Szemelvények Bán Béla EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

Az utolsó utazás

Ó, mennyire szerettünk utazni! Megismerni Európát, majd kilépni Ázsiába, megkóstolni Afrikát. Mindezt külön-külön. Együtt csak Kairóban és ezen az utolsó úton voltunk. Én mindig kaptam vagy kijártam valamilyen utazási lehetőséget, oda Verát nem vihettem. Ő pedig végig arra gyűjtött, hogy egy évben egyszer elmehessen valahova. IBUSZ-szal. Nagyon jó barátságot alakított ki az idegenforgalmat akkor megtestesítő intézménnyel, sok barátja volt, s őt már tiszteletbeli Ibuszosnak tekintették.

1984 nyarára merészkedtem beutalót kérni egy finnországi csereüdülésre. Több évtizede folyt már ez a csereakció a Finn- és a Magyar Rádió között, de nekem, mint szakszervezeti „funkcinak” nem illett mások elől elfoglalni a helyet. Éppen akkor, 1984-ben szűnt meg titkári funkcióm, már nem volt összeférhetetlen az utazás igénybevétele. Januárban jelentkezem a június végi programra.

Február közepén megállapították: Vera rákos beteg, agresszív daganat van a mellében. Műteni kellene, de most nem lehet, mert gyulladásban van. Aztán minden hónapban megjelent valami más betegség is, hiszen nem működött az immunrendszere.

– Lemondjam Helsinkit, Vera? Még most megtehetem.

– Megbolondultál? Még egy évet adtak az orvosok, csak pár hónap telt el. Te itthon maradhatsz, én utazom!

Leningrádig repültünk, onnan vonattal Helsinkibe. Fárasztó nap volt, aznap este részt vettünk egy hajókiránduláson, egy közeli szigetre. Akkor készült ez a fénykép. Jött az este, a gyötrelmes éjszaka. A gerincével már otthon szenvedett. Puha-pihe ágy, nyilván kedveskedni akartak nekünk. Csak éppen feküdni nem képes rajta egy gerincsérült ember. Tudtuk, csak nem vallottuk be egymásnak, a daganat már áttétes, a csontozatot támadja. Egy órás kínlódás után megágyaztam Verának a földön, így legalább keményen feküdt, aludt is néhány órát. Másnap autóbusszal indultunk a félsziget nyugati csücskén fekvő Turkuba.  Tíz napot töltünk egy szigeten, fürdés, szauna, pihenés. Vera jobban van, reggelizni nem jön, ilyenkor tud aludni egy kicsit a bungalóban.

Három nap után szedelőzködünk. Szedjétek össze a legszükségesebbeket, mondja Bea lányunknak, aki velünk jött, s nekem. – Megyünk Stockholmba. Tudtam a tervről, ott lakik az IBUSZ kiküldöttje, Kardos András és családja, várnak bennünket. De reméltem, egyre gyengülő állapotban nem vállalja.

Nem lehetett visszatartani. Busszal mentünk be Turkuba, turista jegyet vettünk a délután induló egyik kompra, addig csatangoltunk a városban.

Nagy tömeg várt a kompra. Ahogy kikötött, leengedték a gyalogoshidat, a tömeg rohamot intézett a komp ellen. A két lányt próbáltam védeni az emberáradattól, miközben lassan haladtunk mi is. Vitt magával a tömeg. A nagy teremben sorban az üléssorok, mint a moziban. Keresek valahol három ülőhelyet egymás mellett, s ha látok is, mire odaérünk, már elfoglalja más. Előbb Verát ültetem le, majd három sorral arrébb Beának sikerül megszereznem még egy ülőhelyet. Nekem már nem jutott. Nem baj, lesz valahogy. Az ülések kényelmetlenek, Vera szenved. Oda állok mögé, mit segíthetek? Sokat nem. Lehajtjuk az ülést, fél fekvésben talán jobb. 10 órás út, közben egy éjszaka.

Legtöbbet kint vagyok a külső fedélzeten. Csodálatos világ, Sziget szigetet ér. Mindegyik egy vagy több bungaló, ház, villa, palota. Gazdag világ.

Megtörve érkezünk, vár bennünket Kardos Bandi. Segít Verának. Otthon náluk pihenhetünk. De délután már a városban kódorgunk. Ilyenkor nem érzi feleségem a fájdalmat.

A visszaúton tapasztaltabbak vagyunk. Egy kabint bérelünk, de csak két ágyas van. Nem baj, a lényeg, hogy Vera pihenni tudjon.

Végül is nagyon szép utazás volt. Ketten tudtuk csak, hogy az utolsó.

Otthon hétről hétre romlott az asszony állapota. Szeptember elejéig még lejárt a trafikba, a végén a vásárlónak magának kellett levenni az árut a magasabb polcról, Vera már nem bírta odaemelni a kezét. Szeptember elején megroppant a gerince. Ezután már csak egyszer látta a boltot az utcáról, amint taxival jöttünk haza a kemoterápiáról. Áprilisban már a tüdőben is megjelent a daganat. – Egy hónap – mondja az orvos. Akkor már hónapok óta betegápoló voltam, állandóan mellette. Jött május vége, és 25-én, egy vasárnap este bekövetkezett a vég.

Most, hogy elővettem ezt a képet, rájövök: nemcsak az utazás volt számára utolsó. A kép maga is az. Az utolsó fénykép feleségemről, született Mojzes Veráról.

Szerző: 2019. 03. 31.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló