Otthon, Móriczéknál
Szemelvények Bán Béla készülő EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből
Móriczéknál, Szentendrén
Sokat mesél nekem ez a kép. Két gimnáziumi osztálytársammal vagyok együtt egy kerti összejövetelen, Szentendrén.
Nem tudom, hogy rakták össze az életünket, a barátkozás kényszerének fázisait. Először még ki-kihagyjuk, s ahogy öregszünk, mindinkább fontossá válik. Az érettségi tablókon szerepel a felirat: Találkozunk öt év múlva. Akkor a fele, ha elmegy. Magam majdnem a nyolcvanas évekig nem jártam érettségi találkozóra, ám azóta nem hagynék ki egyet sem. Sőt mi ezt tovább is fejlesztettük. A főváros közeliek (függetlenül az öt évtől) valakinél összejöttünk minden nyáron. Legtöbbször mégis Móricz Imrénél. Drága felesége, Marika különleges vendéglátó volt. Hagyott bennünket otthon lenni, náluk.
Különben Marikával érdekes első találkozásunk volt. 1973 novemberében visszaköltöztünk Óbudára. Bea lányomnak még az volt az utolsó óvodai éve. Ismerős révén kerültünk a Tímár utcai oviba. Feleségem vitte először oda a kislányt.
– Marika néni vagyok, Móricz Imréné – mutatkozott be az egyik óvónő. – És a férjem osztálytársa volt az uradnak.
Egyszer meg a Sztomatológián voltam a Szentkirályi utcában. Fogorvosom átküldött a szájsebészetre, az egyik csonkkal nem boldogult. Elkészültem a legrosszabbra, mikor megszólított az ottani főnökasszony:
– Te az a Bán Béla vagy, aki 1953-ban érettségizett Debrecenben?
Ó, ha letegezett, akkor ismerős.
– Mihókné vagyok, dr. Kovács Éva. Tudod, osztálytársad felesége. – Igen, a mindig mosolygó, talpig becsületes Mihók Józsi bátyám felesége.
A harmadik véletlen feleségtalálkozó egy országos értekezleten történt. Nagy divat volt 1988-ban a szervezetek megújításának szándéka. Igy a SZOT-é is. Én a Művészeti Szakszervezet vezetőségi tagjaként (minden lében kanál) a legtöbb efféle akcióban részt vettem, le is váltottuk a MÜDOSZ vezérkarát egy rendkívüli kongresszuson. Készültünk a nagy szakszervezetben is erre az akcióra. Kikényszerítettük 1988. december 2-re az Országos Értekezletet. De ők sejtették, mi a szándékunk, s nem engedték, hogy rendkívüli kongresszust tartsunk. Felszólaltam, másodikként. Így kezdtem: – Bocsánatot kérek a választott tisztségviselők nevében a szakszervezeti tagságtól. Mivel mi mindezidáig nem őket képviseltük, hanem a SZOT érdekeit velük szemben.
Ott ült a pulpitus fölött a párt főtitkára Grósz Károly, Németh Miklós miniszterelnök és az egyik titkár, Kósáné Kovács Magda. Az első szünetben Magda jött hozzám: – Levente üdvözöl. Különben kitűnően beszéltél.
– Hogy? – Akkor derült ki, hogy a titkárasszony (később miniszter) férje, Kósa Levente az osztálytársam volt Debrecenben.
Így ismerkedtem az osztálytársak feleségeivel. Egy-egy ilyen találkozón természetesen ők is ott voltak, s nagyon tartalmas beszélgetések zajlottak. Móriczék kertjében pedig egyszer sem maradhatott el a slambuc, a hortobágyi pásztorétel, eszünkbe juttatva debreceni mivoltunkat. Azt pedig mindig nekem, a vendéglősnek kellett megfőzni. Ekkor készült a kép a két kiskuktámmal együtt. A jobboldali úr dr. Aranyos Zoltán, aki a református egyház zsinati irodájának külügyi főtanácsosa volt, s lelkészként egy alkalommal püspökjelölt is. Ő valamelyik nagy debreceni gyülekezet lelkésze volt egykoron, s facér emberként estéit a színész klubban töltötte. Ki nem fogyott a viccmesélésből, nem baj, ha sikamlósak is azok. Egyszer aztán az egyik primadonna, Gallai Judit is csatlakozott a hallgatósághoz. Egy csokor vicc után megkérdezi a mellette állót:
– Ki az a fekete ruhás úr, aki azokat a disznó vicceket meséli?
A megszólított válasza: – Nem ismered, ő a nagytiszteletű úr.
Nos, Judit lett a barátom felesége.
A balomon lévő úr pedig a házigazda, Móricz Imre. Nyári Krisztián is megírta – habár száz százalékosan nem bizonyított–, ő Móricz Zsigmond szerelemgyermeke, Csibe fia. Móric 1942-ben a nevére vette anyjával együtt, és egyenlő részben osztoztak az örökségből Móricz lányaival.
Ezeket mesélte nekem ez a kép. Mert a képek mindig mesélnek.
Szerkesztő: M. Szlávik Tünde
