Kisvárda 

A mai lovaspálya helyén volt egykori legelőhöz fűződnek gyermekkorának legszebb emlékei, ahol véget nem érő focicsatákban múlatták az időt, a közeli csürhekútnál oltották szomjukat, vettek frissítő fürdőt. A kanális túlpartján a vadnyulakat hajkurászták, általában eredménytelenül, így be kellett érni az otthon tartott nyulak húsával.

Bár a városban Varga István kőműves jó nevű mesterembernek számított, a család anyagi helyzetére való tekintettel nem lehetett szó arról, hogy a negyedik gyermekként, az 1934. november 1-jén, két lány és egy fiú után született András (helyreállítva a „családi egyensúlyt”!) tovább tanulhasson. Kis termetére való tekintettel a kőművesmesterség nem jöhetett szóba, így 1948-ban szabóinas lett a Kisvárdán közismert Kovács László angol úri divatszabó mértékutáni szabóságában. Az ifjú tanonc keze igencsak ügyesen járt a Szent László utcai (ma már nem létező) szabóműhelyben, amely Sas Elemér férfifodrászata és a Párizsi falatozó mellett, a Krausz vendéglővel szemben volt található.

Egy fél év múltán már önállóan elkészített egy nadrágot és a minden inasnak kijáró legalább egy „mesteri” pofont is megúszta. Inaskorának legszebb emléke, amikor 1949 húsvétja előtt biciklivel hazavitte az ilki postamester kész öltönyét. Egy postamester igen komoly pozíciónak minősült akkor! A kolbászos sülttojás és a kakaó mellé még – az akkor egy inas szemében vagyonnak számító – tíz forintot is kapott.

1950-ben mesterét követve, aki „önként” a szövetkezés útjára lépett, a Szabó Ktsz következett, ahol egy évtizedet töltött. 1958-ban, 24 évesen, elnökhelyettes lett. A mértékutáni szabóságban szerzett szakmai ismeretekkel verhetetlen volt a konfekcióiparban is, az akkori dicsőségtáblákon rendre a legjobbak között szerepelt a neve. Közben sportolt, a szpartakiádok rendszeres résztvevője volt asztaliteniszben, atlétikában, fociban, a sport mindig is fontos szerepet játszott életében.

Az újabb, életének menetét meghatározó változásra 1960-ban került sor, három hónapra a KISZ-bizottságra hívták dolgozni. A három hónapból végül tíz év lett, közben leérettségizett. Amikor 1970-ben Kisvárda (újra) város lett, már a városi pártbizottság osztályvezetője. 1972 és 1975 között elvégezte a bentlakásos Politikai Főiskolát, ahol sok, későbbi munkájában fontos segítséget jelentő, barátot talált.

1975-ben a városi pártbizottság titkára, 1978-tól első titkára. 1982-ben választották a közben összevont városi-járási pártbizottság első titkárává, azaz a város elsőszámú vezetője lett. Tisztségét 1989-ig, korkedvezményes nyugdíjba vonulásáig töltötte be.

– Ha tevékenységemre visszagondolok – mondja Varga András –, akkor eseményekben gazdag éveimből három dolgot szívesen megemlítek. Mindig szívügyemnek tekintettem a fiatalok csatasorba állítását. A teljesség igénye nélkül hadd említsek néhány nevet: Bravics Endre, Csatári Zoltán, Fazekas Tibor, Hete Szabolcs, Kovács Zoltán, Pekó László, a „vizes” Tóth László, Szilágyi László vagy a valamivel „korosabbak” közül Bacsó András, Mezősi Dezső, Tóth Sándor. Hogy többségük ma is sikeres, elsőszámú vezetője cégének, azt hiszem, ez jelzi akkori döntéseink helyességét. Ma már elmondhatom, milyen vita előzte meg például Csatári Zoltán kinevezését, aki ellen az volt a legnagyobb ellenérv, hogy túl fiatal! Akkor huszonhét éves volt, ha jól emlékszem. Végül az az érvem hatott, hogy Castro ennyi idős korában már egy országot vezetett.

Másik nagy eredménynek tartom a kisvárdai gázvezeték kiépítését a petneházi leágazástól, amihez személyes kapcsolataimon túl kellett a városi vállalatok által „összedobott” százmillió is. És külön történet a felüljáró ügye. Ennek felépülésében a megyéből elszármazott országos vezető segítségén túl a döntő momentumot mégiscsak az játszotta, hogy az akkori megyei első titkár, Varga Gyula, a nyíregyházi Tokaji úti felüljáróval szemben, vállalva a nyíregyháziak haragját, a kisvárdai felüljáró építését támogatta. Csak halkan jegyzem meg, ha akkor nem „verjük a vasat”, Kisvárdán talán a mai napig sem lenne felüljáró, hiszen létét a mai vasúti forgalmi viszonyok, sajnos, nem indokolják.

A Miskolcon letöltött hároméves katonaidő 1956-ban egy feleséget is eredményezett. E házasságból 1959-ben András, 1966-ban Gabriella született. Mindketten családosak, a menyének első házasságából származó két gyerekkel együtt összesen öt unoka boldogítja a nagypapát, aki nyugdíjas éveinek elején még gazdálkodott.

– Volt úgy, hogy én láttam el a földszinti ABC-t friss zöldséggel! – jegyzi meg.

Ma már csak „unokázik”. Hatvanhét évesen is úgy látja, érdemes volt tisztességesen leélni életét. Nem hiszi, hogy megéli, de reméli, a történelem egyszer majd reálisan, indulatoktól mentesen értékeli, a helyére teszi azt a korszakot, amelyben ledolgozott negyvenkét és fél évet, melyek során nyolcvanhat éves, fehérhajú nagyapjának szavai vezérelték: „Többet ér egy igaz krajcár, mint egy huncut pengő!”

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 11. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)