Ináncs – Miskolc

Szalay József katolikus és magyar, és mind a kettőért megszenvedett. Mivel a trianoni döntés miatt nem valósulhatott meg élete nagy álma, hogy szülőföldjén pap lehessen, Abaúj megye több településén szolgált lelkipásztorként a szocializmus évtizedeiben, átélte 1956-ot és annak minden következményét, ma pedig teljes szellemi és fizikai frissességgel éli a nyugdíjasok aktív életét a miskolci Szent Erzsébet Öregek Otthonában.

1928. május 27-én született a Felvidéken, egy ötszáz lelkes Bodoló nevű községben, amely Szepsitől két kilométerre, Szlovákiában található. Szülei gazdálkodó emberek voltak, akik mostoha körülmények között – olykor üldöztetések közepette – végezték nehéz munkájukat. Nagyapja és édesapja is kuláknak számított a mai szóhasználat alapján, börtönben is ültek emiatt. Az egykori családi házban ma húga él.

Gyermekkorát szülőfalujában töltötte, itt tanult magyar iskolában, így olyan szlovákiai gyerek volt, aki soha nem járt szlovák iskolába, ma sem beszéli a nyelvet. 1938-ban negyedikes elemistaként került a premontrei gimnáziumba Kassára. Máig szívesen emlékezik vissza itteni osztályfőnökére – Holba Kassziánra –, aki meglátta benne a jóravaló falusi gyereket, és aki jóakarattal segítette abban, hogy ledolgozhassa a kis falusi iskolában szerzett hátrányokat a városiakkal szemben.

1944-ben a német megszállás után a front közeledtével érkezett a rendelkezés, hogy a leventéket, az ifjúságot ki kell vinni az országból. Koránál fogva őt is bevagonírozták, és innentől kezdve szinte állandó menekülés lett az élete: előbb Krakkóba vitték, majd az ausztriai Gmündbe került, ahonnan Németországba, az Oldenburg melletti Vechtába „vagonírozták át”. Itt légvédelmi beosztott volt a repülőtéren, és annak lebombázása után Hamburg és Bréma irányába vették az irányt, hogy nehogy orosz fogságba essenek. A kapituláció Brémánál, a Weser partján érte, és hamarosan a munsteri lágerbe került hadifogolyként. Ebben a táborban találkozott egy nagyszerű tábori lelkésszel – Langhammer Jánossal –, aki a tábor lelke volt, és akiben az igazi papi eszményképet látta meg.

1946-ban került haza, magánúton a sátoraljaújhelyi piaristáknál letette a hatodik osztályt, a hetedik–nyolcadikat már rendesen járta, így 1948-ban még utolsónak érettségizhetett szerzetesi gimnáziumban.

Madarász püspök úr vette fel papnövendéknek, és Pestre a Központi Szemináriumba került, ahol egy új világ nyílt meg számára. A második év után Hejcén folytatta „petróleumlámpás szemináriumban”, ahol Koncz Lajos atya, Dombi páter, Bálint József atya tanította, és Gál Ferenc tanítványa is lehetett. Innen másfél évre Egerbe került, ahol Czapik érsek úr 1953. február elsején szentelte pappá.

Első prédikációját nagypénteken mondta el Olaszliszkán, ahová helyettesíteni küldték. Ez volt a tűzkeresztség, hiszen minden „rászakadt”: gyóntatás, nagyheti szertartás, temetés, húsvét után esketés. Ugyanennek az évnek szeptemberében Tállyára került káplánnak, Füzésséry Károly plébános mellé, ahol nyolc évet töltött.

Az 56-os események után a vidéki papságot csak 1961-ben érte el a megtorlás. Neki az volt a bűne, hogy bevitte a keresztet az iskolába, ezért büntetésből Monajba helyezték, ahol 11 éven keresztül szolgálta „kis birodalmát”, Monajon, Homrogdon, Tomoron, Szakácsiban, és amely Lakot, Irotát, Nyéstát és Abaújszolnokot is jelentette. Hitoktatott, Monajon templomot festetett, Szakácsiban templomot renováltak, Homrogdon építkeztek, egyszóval mozgalmas évtized volt.

1972 szeptemberében került Ináncsra, ahol engedély nélkül lebontották a 200 éves plébániát, és több hónapos herce-hurca után elérte, hogy újat építhessenek a hívek segítségével három hónap alatt. Idejövetele után egy évvel költözhetett be az új plébániára, aztán rendbetették a templomot, amelynek freskóit Máger Ágnes készítette. Összesen 30 évet töltött Ináncson (hozzá tartozott Csobád és Hernádszentandrás is). Tíz évvel ezelőtt Ináncson közösségi ház építésébe kezdtek, 2004-ben vonult nyugdíjba.

„Az én hivatásom a születésem előtt kezdődött – emlékezik vissza Szalay József. Édesanyám 16 évesen ment férjhez, és azért imádkozott, ha fia lesz, az pap legyen. Szerepet játszott ebben a barkai búcsú élménye és az is, hogy gyerekkoromban nagyanyám minden nap gyalog járt a három kilométerre lévő szepsi templomba, hogy áldozhasson. De a sorsdöntő élmény a lágerben ért, itt láttam azt, hogy aki másokért, az emberekért tett valamit, az a pap volt.

Papi hivatásom során elhagyatottságot soha nem éreztem. Emlékszem egy paptestvéremre, aki súlyos beteg volt, és azt mondta, hogy őt nem szereti a jó Isten. Én akkor egy kicsit megbotránkoztam, de aztán rájöttem, hogy az Úr Jézus is ilyeneket mondott, hogy én Istenem, miért hagytál el engemet? Azt hiszem, hogy egy papnak nem más az élete, mint a többi emberé, talán csak nagyobb a felelőssége!”

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 8. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2009.)