Kazincbarcika

Egész eddigi életemet Borsod-Abaúj-Zemplénben töltöttem, s ízig-vérig „megyei” embernek is vallom magam. Hogy miért?

Zemplénben születtem – Sárospatak, 1959 –, és tízéves koromig Tolcsván  „gyerekeskedtem”, ahol szüleim pedagógusok voltak. Nagyon szép emlékeket őrzök életem e korszakáról. 1969-ben szüleimmel és bátyámmal, Lászlóval, Miskolcra költöztünk, így zempléniből borsodivá váltam.

A Szent Péteri-kapuban laktunk, ahol nagyon vidám játszótéri életet éltünk barátaimmal és a „22-es” (ma Rónai Ferenc) iskolába járó társaimmal. A középiskolát a Földes-gimnáziumban végeztem 1978-ban, majd a sikertelen főiskolai felvételi miatt Kazincbarcikára, az akkori BVK-ba (ma BorsodChem) kerültem betanított munkásnak. Vegyipari pályafutásom három hónapig tartott, s aztán Sajószentpéterre kerültem, ahol előbb az 1-es (ma Kossuth Lajos), majd a 4-es (ma Hunyadi Mátyás) iskolában voltam képesítés nélküli pedagógus. Közben 1980-ban felvettek a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola népművelés–történelem szakára, melyet levelező tagozaton 1985-ben végeztem el. Két és fél év tanítás után 1981-ben kerültem Kazincbarcikára, jelenlegi munkahelyemre, az Egressy Béni Művelődési Központ és Könyvtárba. 1982-től 1984-ig Szolnokon katonáskodtam, s közben végeztem a főiskolát.

A közművelődésben eltöltött éveim alatt az Egressyben végigjártam a „szamárlétrát”, hisz kezdetben ismeretterjesztő előadó, majd művészeti vezető voltam, 1986-tól 1991-ig pedig igazgatóhelyettes. Az itt töltött első évtizedben tanultam meg a szakmát munkatársaimtól, vezetőimtől. Ezek voltak a tanulóévek, ahol jó mesterek és „osztálytársak” között voltam, akik olyan szemléletet adtak, ami a nehéz pillanatokban átlendít a problémákon, ami rengeteg munkára és állandó megújulásra sarkall. 1991-ben átvettem az intézmény irányítását, de nem az volt a célom, hogy új időszámítás kezdődjön, hanem a meglévő alapokra és tradíciókra építve tovább szolgáljam az intézményt és a város közművelődését. Örömmel mondhatom, az elmúlt 13 évben az Egressy a városban, a megyében és az egész országban szakmai rangot és presztízst vívott ki magának.

Felfogásom szerint egy városi közművelődési intézmény kulturális-, információs-, oktatási-, közéleti-, kereskedelmi-vendéglátó- és szórakozási centrum is egyben. Ennek szellemében támogatja az alkotó műhelyeket, a nemzeti kultúra ápolásának és megőrzésének minden formáját, a kulturális önmegvalósítás széles skáláját, a tudás és az információ terjesztését, a lokálpatriotizmus erősödését, a közösségek és a közönség szolgálatát, s mindezt úgy, hogy együtt él a globalizációval és az általa nyújtott lehetőségekkel.

Örülök, hogy kezdeményezéseim, melyek Észak-Borsod kulturális életének felpezsdítését és fejlesztését szolgálják, támogatásra találtak úgy Kazincbarcikán, mint a térségben. Így jöhetett létre többek között a Borsodi Művészeti Fesztivál, a Sajóvölgyi Nemzetközi Folklórfesztivál, és így őrizhettük meg az ifj. Horváth István Nemzetközi Színjátszó Fesztivál vagy a Bányász Fúvószenekari Fesztivál tradícióit.

Szakmailag folyamatosan képzem magam, legutóbb – 2002-ben – az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen kulturális menedzseri diplomát szereztem. Az intézmény kapcsolatrendszerének, valamint talán a hétköznapi munkám elismeréseként számos közéleti funkciót is betöltök. Külső szakértőként tagja vagyok a városi és a megyei önkormányzat kulturális bizottságának, és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának megbízásából számos közművelődési szakfelügyeletet végeztem már az országban. Az „egyesületi” életben aktívan részt veszek, elnökségi tagja vagyok a Magyar Népművelők- és a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Népművelők Egyesületének, és Kazincbarcikán is tevékenykedem néhány civil szervezetben.

Zempléni és borsodi gyökereim után néhány szót az abaúji kötődésről. 1990 óta a szüleimmel együtt rengeteget járunk pihenni, kikapcsolódni ide, hisz Felsődobszán vettünk egy takaros kis parasztportát. A kerti munkában inkább a szüleim és a feleségem jeleskedik, de a bográcsozásban és a grillezésben verhetetlen vagyok. Az aktív munka mellett a magánéletben is az aktív pihenést pártolom. Szeretem a sportot, a természetjárást, a síelést és különösen a kerékpározást. Mindemellett nagyon szeretem a zenét. 1991-ben tanítónő feleségemmel és három fiúgyermekünkkel – Tamás, Márton, András – költöztünk Kazincbarcikára. Tíz évig Miskolcról minden nap „kijáró” voltam, ám a házasságkötés után döntenünk kellett: hogyan tovább. Kazincbarcikát választottuk, s úgy érzem, nem bántuk meg. Családommal együtt szeretjük ezt a kis várost, ahol megbecsülnek minket, ahol megőrizhetjük személyiségünket, ahol az emberek még ismerik egymást, ahol kazincbarcikai lokálpatrióták lettünk!

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)