Kisrozvágy

Petraskó Tamás eredeti módon ünnepelte a millecentenáriumot. Ezerkilencszázkilencvenhatban tizenkét társával hazalovagolt Baskíriából, honfoglaló eleink útját követve. Tapasztalatai alapján úgy döntött, hogy elhagyja az „épített” középiskolai katedrát, ezután, nemcsak „jó szóval oktat”, hanem természetes környezetben, a Bodrogközi Régi Magyar Kultúra Alapítvány elnökeként a kisrozvágyi lovas-íjász pályán „játszani is enged”. Az úton töltött százharminc nap és a megtett négyezer-kétszáz kilométer lehetővé tette azt is, hogy autentikus véleményt formáljon az alábbi tényről: a magyar lovas nemzet.

– Ma kobakban lovagolunk, meg uniformisban. Ez nem a magyar kultúrához, nem a hagyományokhoz kötődik. Nekünk megvoltak az egész világ által irigyelt, saját lovas szokásaink. Ez, Árpádtól kezdve, a Rákóczi kurucain keresztül, a huszárokon át, napjainkig követhető; a világ nagy katonai iskoláiban még most is az ezernyolcszáznegyvennyolcas huszárság hagyományai alapján tanítanak. A magyarság lovakultúrája, elismert a világban. A mai, támogatott lovaskultúra egészen más, nyugati mintájú. Mi lovas harcibemutatókat tartunk, használjuk azokat a fegyvereket, amelyeket őseink használtak, megmutatjuk, hogy a lóval nemcsak díjlovagolni, vagy ugratni lehet, hanem harcban, ember-ember ellen olyan manővereket végezni, amelyeket elődeink meg is tettek vele. Ezért a lovas nemzet, lovas nép fogalom most azt jelenti, hogy ettől a jelenlegi gyakorlat távol van. Legyen lehetősége megismerni a magyar embereknek ezt a fajta lovas életmódot is! Mi a természetben lovaglunk, természetes körülmények között. Mások a felszereléseink, ősi favázas, magas kápájú nyerget használunk, ami biztonságosabb is, a ló számára is kényelmesebb, mert nem töri fel a marját. Ennek a hagyománynak akár a sport oldalát is ki lehetne domborítani.

– Még mielőtt kimentünk volna az expedícióval, elindítottunk itt egy lovas tájékozódási verseny nevű sportágat. A verseny, vagy játék arról szól, hogy a természetben egy gondolkodó társsal, a lóval együtt, egy pontról – állomásokon keresztül – el kell jutni a célállomásig. Valamikor a lovasság alkalmazta is, csak akkor még nem tájékozódási, hanem a győzelemért, az életért folyó „verseny” volt. Ebben az akcióban a ló nem eszköze, hanem társa az embernek. Csak annyit kérjünk tőle, hogy holnap is tovább tudjunk menni vele! Nekünk százharminc napon keresztül kellett használnunk a lovat, nem két napig és aztán „virslibe vinni”. Léteznek már különböző kezdeményezések és versenyek is, de még távol állunk attól, hogy elismerjék mint lovas hagyományainkhoz gyönyörűen illeszthető versenyformát. Itt, a Bodrogközben, mindenképpen meg fogjuk valósítani ezt. Hiszem, hogy koncentrikusan fog bővülni az érdeklődési köre. Ki-ki felmérheti, hogy egy erdőben tud-e tájékozódni, képes-e eljutni a kitűzött pontig. Honfoglaló őseink felderítői, a fürkészek naponta száz-százötven kilométert lovagoltak idegen területeken. Nem voltak térképek, nem volt műholdas helyzetmeghatározó és nem volt telefon. Úgy kellett száz kilométerekről visszajönnie a vezéréhez, hogy pontosan le tudja írni, merre ment, miket látott és milyen fű, milyen legelő, milyen lakosság, milyen veszélyek várják ott a sereget. Ezek alapján meg lehetett tervezni egy honfoglalást. Szédületes tudás, amit ha valaki nem hisz el, akkor csatlakozzon, és tapasztalni fogja!

Amikor a mai „terminátor” bemegy az erdőbe, éjszaka pánikba esik, mert egy-két róka elsuhant, vagy három ürge osont arra, sőt huhogott egy bagoly is. Elődeink profi módon értelmezték ezeket a jeleket. Lehet, mi most, a XX. század végén doktori disszertációkban mérjük a tudást, de ez a „sztyeppei” tudás is óriási érték. A mai szintetikus világban egyre többet ér, ha az ember ismeri a növényi gyógymódokat, ha ismeri saját testének energiáit és azokat fel is tudja használni – adott esetben koncentrációval – arra, hogy túltegye magát bizonyos dolgokon. A honfoglalás korában még testben, lélekben egészségesek voltak az emberek, bírták ezt az erőt, amire ma is szükség lenne. Én megtanultam ezt tisztelni. Aki (még) nem hisz ebben, jöjjön el Kisrozvágyra! Rendezünk olyan túlélő túrákat, táborokat, amikor arra „kényszerítjük” a vendégeinket, hogy próbáljanak a saját tudásukra, erejükre szorítkozva megélni a természetben. Eleink tökéletesen bírták ezt a fajta képességet és idegen, ellenséges környezetben is teljesen másképpen élték meg az ilyen helyzeteket. Ez az értékrend bennem is csak a túra folyamán tudatosult, de meggyőződésem, hogy erre figyelni kell… és nem csak beszélni róla!

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)