Cigánd

Templomfestő: olyan szakma, hivatás ez, ami van ugyan, de nem létezik. Dócs György cigándi szobafestő mégis erről a különös hivatásáról közismert, annak ellenére, hogy eredetileg „csak” szobafestő szakmát szerzett. Azzal viszont ő sem vitatkozik, hogy a templom megszépítése egészen más képességeket, más lelkületet igényel, felekezettől függetlenül. Ő maga református lélek, egyházkerületi és egyházmegyei tanácsos. Cigándon, saját gyülekezetében is presbiter. Egész életvitelét áthatja a hívő ember szellemisége. Nem sokáig kell találgatni sajátos pályaválasztását, ő maga adja magyarázatát különleges életútjának:

–Cigándon születtem 1945-ben a család tizenegyedik gyermekeként. Én vagyok a legfiatalabb, de nem a legkisebb. – utal mosolyogva szálfatermetére. –Már kisgyermek koromban megtanultam tűrni, megszoktam, hogy ki kell várnom, amíg rám kerül a sor, akár étkezésben, akár ruházatban. Azt hiszem, hogy ez a körülmény határozta meg egész életfelfogásomat. Édesapánk, maga is mesterember, cipész volt. A munkája mellett a mindössze 600 négyszögöl „családi birtokon” gazdálkodott, így már korán belénk sulykolta, hogy szakmát kell tanulnunk, mert a kevéske föld nem tart el ilyen népes családot. Így történt, hogy szobafestő lettem.

Tanulóként a Kőbányai Gyógyszergyárban kezdte, majd lakótelepi építkezésen folytatta a gyakorlati tapasztalatok szerzését. Egy tízemeletes épület homlokzatfestése kapcsán ismerkedett meg a magassággal, aminek később jó hasznát vette. Dolgozott Kazincbarcikán, a vegyi üzem hatalmas vasszerkezeteit mázolta, majd Gödöllőn az egyetem karbantartója lett. 1968-ban megnősült. Felesége, Etelka, nemcsak a nyugodt családi légkört biztosította a munkához, de szeretetben nevelte két gyermeküket is. Katalin fodrász lett, már két unokával örvendeztette meg szüleit. Az ifjú Dócs György pedig szakképzett díszítőfestő, így a szakma utódlása sem kizárt.

 Édesapja váratlan halála miatt visszatért Cigándra, hogy édesanyját is segítse. Ipart mégsem itt váltott, hanem felesége szülőfalujában, a szomszédos Pácinban. Itt kapta az első felkérést templomfestésre 1975-ben. A pácini katolikus templom, a maga 25 méteres hosszúságával és 12 méteres magasságával, a Bodrogköz egyik legnagyobb, bazilikaszerű épülete. Már itt, az első munkánál kiderült, hogy elengedhetetlen az ács-állványozó ismeretek megszerzése is, hisz a más mester által épített állványzatot mindig igazítani, módosítani kellett, a munka jellegéhez igazodva. Ezért törekedett saját állványzat beszerzésére. Ugyanakkor szakmai szempontból igazi kihívás volt a megfelelő színharmónia kialakítása is. Szobafestőként azonban komoly gyakorlatot szerzett a díszítésben, a plasztikus vonalazás kivitelezésében, így – álmatlan éjszakái ellenére – sikerült a bemutatkozás.

Akkoriban még ritkaságszámba ment a templomok felújítása. A szakszerű festés mellett ez a körülmény is elősegítette a fokozott érdeklődést és a hívő emberek örömteli dicsekvését, ami Dócs György számára rövidesen meghozta a következő megrendelést is. Monajba hívták, ugyancsak a katolikus templom festését bízták rá. Szerencséjére ekkor találkozott Pásztor Miklós miskolci festőművésszel, aki már a háború előtt is foglalkozott templomfestéssel, most pedig szekkókat festett arra az alapra, amit a Dócs-csapat készített. Tőle kapta meg azokat az elméleti, művészeti alapokat, a stílusbeli ismereteket, amelyek birtokában már tudatosan, magabiztosan készíthette el a további munkáit.

A megrendelések pedig jöttek, egyik a másik után. Néhány év alatt sikerült megismerni az egyes vallások jellemző színvilágát, díszítési szokásait, a színek hitbéli jelentését. Megérezte, hogy a jó színösszeállítás is áhítatra készteti az embereket.

Még a puritán fehérségű református templomok is ilyenek. Kiderült, hogy a hatalmas, jól megvilágított felületen, az ívelt részeken a legkisebb felületi, vagy festési hiba is meglátszik, megtörik rajta a tekintet. Tökéletes munkával lehet csak az egyszerűnek tűnő fehér „meszelést” szépen kivitelezni. A homlokzat, a bádogtető és a toronysisak felújítás munkáit is végezték. Emlékeit idézi a mester:

–A tarpai templom tornyát festettem először, talán 1984-ben. A földtől 52 méterre van a csillag. Amikor 45 méter magasságban kibújtam a deszkára, előbb elmondtam egy imát, mert ott megéreztem, hogy földi ember nem tud rajtam segíteni, csak a Jóisten. Ha fogja a kezemet, akkor felvisz, és ha ad bátorságot, akkor megyek magamtól is. Lehet, hogy eltelt másfél óra is, míg az első lépést megtettem. A kételkedőknek is elmondtam már többször: mindenkinek fel kellene mennie egy ilyen toronyra. Ott megtapasztalná, hogy van-e Isten vagy nincs. Ebben a munkában nem a fizikai erő, hanem a lelki ráhangolódás a lényeg.

 Ezt az utóbbi megállapítását akár egész munkásságára is értheti, hiszen amikor megújul egy templom, az nemcsak a lelkész és a gyülekezet, hanem Dócs György számára is örömünnep, ahogy az egy ökumenikus templomfestő számára természetes. Elégedetten mondja:

–Sok ilyen kedves ünnepben volt már részem.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)