Lácacséke

Mindenki csak Klárikának, legfeljebb Klári néninek szólítja az alig ötszáz lelkes bodrogközi településen, hiszen gyermekkora óta ismerik és szeretik a hatodik X felé közelítő asszonyt. Klárika volt, amikor Derczó György László feleségül kérte őt szülőfalujából, a szomszédos Semjénből, Klárika volt a bőrdíszmű üzem raktárosaként, Klárika maradt a helyi posta mindentudó, mindenkin segíteni akaró vezetőjeként és Klárika ma is, pedig most megilletné az „alpolgármester asszony” megszólítás.

Ő azonban nem ragaszkodik a titulushoz, számára sokkal fontosabb, hogy legjobb tudása szerint képviselje azoknak az érdekeit, akik megtisztelték bizalmukkal, és képviselőnek javasolták. Vérében van a másokkal való törődés, a segíteni akarás. Már gyermekfejjel megtanulta, hogy az élet nehézségein csak közösen lehet felülkerekedni, gyakran csak emberfeletti erőfeszítések és kitartó, konok hit árán.

Nem tartja magát különös embernek, inkább a körülményeknek tulajdonítja, hogy ilyenné edződött. Balladába illő sorsa olyan nehézségek elé állította, amelyekben más összeroppant volna, de ő – mint a Főnix madár – minden alkalommal újraéledve, megerősödve került ki a szenvedések lángjából. Életének első éveit idézi:

– Édesapám gazdálkodó, édesanyám háztartásbeli volt. Én születtem a legkisebb gyermekként, 1942. június 13-án. Boldognak induló gyermekkorom hamar véget ért, hiszen alig múltam 6 éves, amikor 1949. december végén elvesztettem édesapámat, akit hat hét múlva édesanyám is követett. Átmenetileg édesanyám sógornőjéhez kerültünk Nagyrozvágyra, aki hét saját gyermeke mellé fogadta be a három árvát, míg nagyapáék haza nem hoztak minket Semjénbe. Hetedikes voltam, amikor nagymama is meghalt. Ettől a pillanattól kezdve nekem kellett nagyapáról és a két testvéremről gondoskodni. Óriási feladat volt ez gyermek létemre, úgyhogy iskolába sem járhattam tovább, bár nagyon szerettem tanulni.

Könnyes tekintetébe csak akkor költözik ismét derű, amikor alig 16 évesen kötött házasságáról, saját, „igazi” családjáról beszél. Egész felnőtt élete Lácacséke „cséki” részéhez kötődik, hiszen itt, a görög katolikus templomban fogadtak egymásnak örök hűséget Derczó György Lászlóval, 1958 novemberében. Még a rengeteg munkáról is örömmel beszél, amivel végre saját családi fészküket alakíthatta, hiszen a nagyapai házban végzett „robot” olyan szakmai hátteret jelentett, hogy minden elképzelését képes volt meg is valósítani, akár az udvar parkosítása, akár a ház csinosítása került sorra.

Igazi boldogságot jelentett számára az első gyermek, László születése 1959 decemberében. Kortársai még játszottak, amikor ő már igazi családanya volt, sőt, a gyermeknevelés és a ház átépítése mellett még az általános iskola befejezésére is maradt energiája. Második gyermekük, István már az új házba érkezett 1965 nyarán. A fiatal, boldog édesanya nem nyugodott bele, hogy férjének egyedül kell előteremtenie a mindennapi kenyeret, leste az alkalmat, hogy ő is részt vehessen az anyagi gondok enyhítésében.

1978-ban bőrdíszmű üzem létesült Lácacsékén, ott sikerült munkát kapnia. Végigjárta a ranglétrát, ő lett a raktár vezetője, miközben középiskolai tanulmányokat is folytatott Sátoraljaújhelyben esti tagozaton. 1987-ben újabb lehetőség kínálkozott, megüresedett a helyi posta vezetői széke, amit Klárika pályázott és kapott meg. Karácsonyra már önállóan merte vállalni az ilyenkor szokásos levél-, távirat- és csomagözön továbbítását.

Érdekességként említi, hogy a megyei postaigazgatóság felkérésére elvállalta a teljesen lepusztult postaépület felújítását is, pedig ettől a feladattól minden elődje annyira irtózott, hogy inkább kereket oldott. Ma is büszke a megújult épületre és arra, hogy a két év felújítás alatt egyszer sem szünetelt a szolgáltatás, pedig folyamatosan költözködni kellett, egyik helyiségből a másikba, ahogy falak bontása, építése, a nyílászárók és egyebek cseréje lehetővé tette. Tizenegy évig, 1999-ben történt nyugállományba vonulásáig, hordta vállán a község lakóinak mindennapos gondjait.

Szerette ezt a munkát, mégis keserű szájízzel beszél róla, hiszen két tragikus esemény is kapcsolódik ehhez az időszakhoz. ’96 nyarán meggyilkolták a kézbesítőt, egy édesanyát, ráadásul az a szomszéd fiú, akinek az áldozat szoptatós dajkája volt. A következő év őszén elsőszülött fiát vesztette el tragikus körülmények között. Természetes, hogy nem tud könnyek nélkül beszélni róla. Nehezen gyógyul a seb, annál is inkább mert, mint mondja Klárika:

– Két olyan fiút neveltünk, hogy a Bodrogközben sem voltak jobbak náluk. Soha nem voltak drága kincseink, mindent ők jelentettek számunkra.

Ma a munkába temetkezik, mert szeret dolgozni, akar segíteni. Képviselő szívesen lett, alpolgármester pedig felkérésre. Sok a munkája, de még másra is marad energiája. Két évtizede presbiter a semjéni református gyülekezetben. Bár az évek múlásával munkabírása csökken, a hite töretlen. Ez élteti, ez ad erőt bánatát hordozni.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)