Kisrozvágy

A Föld nem tud futni,/Csak a Földnek népe/S ezer Kinizsi sem/ Térülhet elébe. Ki gondolná, hogy Ady keserűen drámai sorainak ma is van kézzelfogható aktualitása? Ki hinné, hogy a Millennium fénye nem egyformán ragyogja be a Kárpát-medence ránk tartozó részét? Ki feltételezné, hogy ma is, a harmadik évezred küszöbén csak annyira jutottunk a vers kezdő soraival szólva, hogy: „Még magasról nézvést/Megvolna az ország.”?

Nos, Deák Sándorné, Klárika – Kisrozvágy polgármestere, nemcsak szülőfalujának, de az egész Bodrogköz csendes elnéptelenedésének szomorú tanúja – megmaradt, egyre fogyatkozó övéivel együtt. Kisrozvágy, ahogy a neve is mondja, valóban kicsiny település, néhány utcáját jelenleg 280 személy lakja. Ezért beszél jogos aggodalommal a maroknyi népesség vezetője a munkahely parancsolta, szükségszerű elvándorlásról, ami természetesen főleg a fiatalokat érinti, így aztán nem is csoda, hogy 2001-ben egyetlen keresztelő sem volt a faluban. Ez az oka, hogy Kisrozvágy nem is igazán önálló, évtizedek óta Nagyrozvággyal közösen gazdálkodnak, tengetik napjaikat, mindkét település megelégedésére, már ami a tisztességet, az egyenlő, igazságos elosztást jelenti. Egyetlen jelentős, közös munkahelyük, a varroda, a két település közötti kiserdőben működik, ezért, hogy a délutános asszonyok se féljenek a műszak végeztével a sötétben hazamenni, közvilágítás épült mindkét falu felé, igaz, hogy a két Rozvágy közötti távolság alig ezer méter. Szerencsésnek mondhatják magukat, hogy ennyien képesek egy nagy család módjára együtt élni, kevéske pénzüket is képesek úgy beosztani, hogy egyik közösség se érezhesse magát mellőzve, megrövidítve vagy elfelejtve.

Kisrozvágy lélekszáma nem éri el az ötszáz főt, így önállóan nem jogosult az Önhiki-támogatásra sem. Az elvándorlás folytán ugyanerre a sorsra jutott a szomszédos Semjén is. Erre mondják, hogy „szegény embert még az ág is húzza.” Ők azonban erre is találtak megoldást: 2002 januárjától körjegyzőséget alakítottak, így közösen már jogosultak a támogatásra.

A polgármester asszony arcán átfutó mosoly is jelzi, hogy a reményt soha nem adja fel. Volt is ideje hozzászokni a helyi gondok kezeléséhez, hiszen itt született Kisrozvágyon, sőt a szüleinek is ez volt a szűkebb pátriája. Soha nem kényeztette őket az élet, ennek ellenére sem Klárika, sem Sándor a férje, soha nem gondoltak arra, hogy a könnyebb megélhetés érdekében az ország „napos oldalára” költözzenek. Három gyermekük már felnőtt, sem a két fiú, sem a kislány nem gondol arra, hogy máshol keressen új hazát magának.

A polgármester asszony hivatali teendőit tiszteletdíjasként látja el 1997 óta, egy időközi választásnak köszönhetően. 1990-től képviselőként vett részt a közéletben, így nem érte készületlenül az új feladat. Talán munkahelyének is köszönheti, hogy rá esett a választás. 1975 óta ő a helyi vegyesbolt vezetője, természetes, hogy ezáltal is napi kapcsolatban van választóival.

A megmaradt lakosok nagy része nyugdíjas, a fiatalok pedig nem mernek itt családot alapítani. A munkahely hiányát a tsz átalakulása idézte elő, mert mint mondja, itt a szövetkezet úgy alakult át, hogy nem lett helyette semmi.

Az ezredforduló azonban mégis csak hozott valami újat, ami megmentheti Kisrozvágyot, értelmet adhat a helyben maradásnak, reményt a megélhetéshez. Petraskó Tamás tanár úr, aki a Honfoglalás ezredéves ünnepén őseink útját követve, tizedmagával hazalovagolt Baskíriából, majd életre hívta a Bodrogközi Régi Magyar Kultúra Alapítványt, negyvenmillió forintot nyert egy pályázaton Kisrozvágy számára, mely összegből befejezhetik a honfoglalás kori harcászat bemutatására, gyakorlására alkalmas lovas-íjász pályát, és megteremthetik a vendégek fogadásához szükséges feltételeket. Azt már ma is tudni lehet, hogy a magyar érdeklődőkön kívül Nyugat-Európából is komoly érdeklődésre számíthatnak a kezdeményezők. Így remény van arra is, hogy az egyre-másra elárvuló házakba ismét élet költözik, és a vendégjárás bizonyára ismét megélhetési lehetőséget kínál majd a helyi lakosságnak is. Arra is joggal számít a polgármester asszony, hogy a vendégek között feltétlenül lesznek olyanok, akiket rabul ejt a táj békessége, romlatlan tisztasága és rendszeres vendégei lesznek a községnek, újdonsült honfoglalói a Bodrogköznek. Ha új élet költözik a kedveszegett faluba, az sem kizárt, hogy kerülnek majd vállalkozók, akik fantáziát látnak a tőzeg bányászatában, az erdőtelepítésben, vagy éppenséggel az állattenyésztésben.

– Mintegy száz hektár föld várja itt a vállalkozó kedvű új telepeseket, és ha ők megjelennek, biztos, hogy néhány tíz ember újra értelmes munkát kap. Ha így lesz, lassan a falu is visszafiatalodik és az öregek magányát elűzi majd a gyerekzsivaj, mint régen. – mondja befejezésül Klárika, és siet vissza a boltba, mert ma sok vásárlója van. Tegnap szociális segélyt osztottak.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)