Nagyrozvágy

Nagyrozvágy, neve ellenére, a Bodrogköz egyik kis települése a maga alig 900 lelkes népességével. Itt született 1953-ban Bányász Mihály, aki 30 évesen, 1983-ban lett a falu tanácselnöke, majd polgármestere. Tizenhetedik éve szolgálja a két település lakosságát. Két települést kell mondani, mert a nyolcszáz méterre lévő 270 lakosú Kisrozvágy önálló település ugyan, de az országban egyedülálló módon közös gazdálkodást folytatnak – mindkét település lakosságának megelégedésére. A társult képviselő-testület, jó gazda módjára, a két szomszédvár arányos és ésszerű fejlesztésére törekszik. Közös az iskola, az orvosi rendelő, a futballcsapat és a napi gondok is. A speciális együttélésnek megfelelően a polgármester a saját helyét is egyéni módon jellemzi:

– A polgármester egy ilyen kis településen nem politikai tényező, hanem egy művezető, akinek a mindennapok apró-cseprő gondjaival kell foglalkoznia. Nyilván, a két település lakossága is ezt várja tőlem. Talán ennek köszönhető, hogy falugyűlésen még soha nem volt veszekedés.

Fogadónapot sem jelölt ki, bármikor rendelkezésére áll az embereknek, hiszen tudja, hogy a bejelentő számára égetően fontos ügyének mielőbbi megoldása.

A parttalan fecsegésnek azonban eredeti módon szab gátat: van az asztalán egy üvegpalack. A benne lévő folyadék alján arany lemezkék nyugszanak. Felrázza a palackot és mire az aranyszemcsék ismét leszállnak, vége a meghallgatásnak. Így nemcsak a saját munkaidejét teszi hatékonyabbá, de az embereket is arra készteti, hogy másfél perc alatt, világosan fogalmazzák meg gondjaikat. A közös gondolkodás érdekes döntéseket is produkál. Egyik ilyen jelenség, hogy Nagyrozvágyon még ma is van Vöröshadsereg útja. A képviselő-testület már két alkalommal is javasolta a névváltoztatást, de a közvélemény elutasította az indítványt. Az emberek nem akartak a földhivatalban és más hatóságnál kilincselni, hogy portájukat átírják a megváltozott címre. A vállalkozók szerint a névváltoztatás a különböző iratok kicserélését tenné szükségessé, ami nemcsak idejükbe, de pénzükbe is kerülne. Maradt tehát a Vöröshadsereg útja és maradt a kérdés: ki fizeti a rendszerváltást?

Bányász Mihály közéleti szereplése is sajátságos módon kezdődött. Édesapja tsz-elnöksége és saját népszerűsége, mely futballtudásából eredt, irányította rá a felsőbb vezetés figyelmét. 1983-ban egy fiatalítási akció keretében őt is „bekebelezte” az MSZMP. Ezzel a lépéssel azonnal megfelelt a korszellem elvárásainak. „Helybeli, elismert családból származó, fiatal, népszerű – párttag.” Így esett, hogy még az év szeptemberében őt jelölték a megüresedett tanácselnöki poszt betöltésére. Géplakatos szakmával, állatforgalminál szerzett gyakorlattal, ötévi házassággal, Orosz Magdolnával, felvértezve ült a polgármesteri székbe. Első benyomása lehangoló volt: Nagyrozvágy és Kisrozvágy a környező falvakhoz képest is teljesen elmaradott település. Se út, se közvilágítás, se ABC, az iskola felszereltsége is kritikán aluli. Első dolga volt tehát pénzért kilincselni a felzárkóztatáshoz.

– Ez a folyamat még ma is tart – mondja, minden elkeseredettség nélkül.

Nem is volna rá oka, hiszen jelentős beruházások történtek vezetése alatt: mindkét községben kiépült a gáz- és a telefonhálózat. Új általános iskola épült tornateremmel, orvosi rendelő, ravatalozó, játszóterek, közvilágítás (még a két falu között is), úthálózat, járda és ABC-bolt javítják a lakosság ellátását.

A napi gondok közül első helyen említi a munkanélküliséget. Igaz, hogy a közel 30 éve működő varroda 80 nőt foglalkoztat, de a férfiak között sok a csellengő. Van ugyan egy fémforgácsoló műhely a faluban, ami 60-80 férfinek adhatna munkát, csak megrendelés kellene hozzá. „Azt nem lehet tétlenül nézni, hogy fiatal emberek közmunkásként kezdjék az életet. Az ilyen nem tud megnősülni, nem alapít családot, lezüllik és ennek következtében megindul egy elkorcsosodási folyamat.” – mondja gondterhelten a polgármester, és nem dől hátra foteljében, mert nincs neki. (Ma is azok a bútorok alkotják a polgármesteri iroda pompáját, amit 17 éve örökölt.) Bizakodva szól a falusi turizmusban rejlő lehetőségekről, melynek első objektuma, a honfoglalás korát idéző lovas-íjász pálya, éppen Kisrozvágyon nyílt meg a Bodrogközi Régi Magyar Kultúra Alapítvány jóvoltából, az iskolából kialakított honfoglalás kori múzeummal együtt.

– Nagyon bízom Petraskó Tamásék fanatizmusában – mondja.

Ugyanakkor csillogó szemmel tizennyolc éves lányára gondol, aki idegenforgalmi szakra készül. Lehet, hogy ő már itthon is megtalálja majd a megélhetését. Amikor huszonegy éves fiára terelődik a szó, egy pillanatra elgondolkodik, mintha szomorúság futna át a tekintetén:

– Érdekesség az életemben, hogy a fiam jóvoltából, egy „diszkó-baleset” következtében van egy hároméves unokám, aki nem él velünk, így sajnos, csak hetente egyszer láthatom. Bányász Martinnak hívják. Hasonlít rám, ahogy a fiam is. Ragaszkodunk egymáshoz, minden körülmények között vállalom őt, ahogy egész, eddigi életemet is.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)