Tiszakarád

A Bodrogközben, Semjénben, az akkori időkben kuláknak számító családban látta meg a napvilágot második gyermekként, ezerkilencszázötvennégy november 11-én. Bátyja jegyző Tiszacsermelyen, édesapja a tsz-ben dolgozott, majd gazdálkodó lett, édesanyja háztartásbeliként nevelte a két fiút. Édesapja a II. világháborúban két évet töltött francia hadifogságban.

Gyermekkora Semjénhez (itt járta az alsó tagozatot) és Ricséhez kötődött, a felső tagozat révén. Édesapja délidőben megjelent az iskolában két kaszával és a Tisza-partra vitte kisebbik fiát, ahol a jószágnak kaszáltak rendszeresen takarmányt, és sokszor apja helyett is fejte a teheneket, művelte a szőlőt. A lőcsös szekérrel a várdai vásárban is sokat megfordult, ennek ellenére jeles, kitűnő tanuló volt, bár a „kulákgyerek” hátrányt igazából sohasem tudta leküzdeni.

A tanulás mellett a színjátszó csoportban is aktív résztvevő volt, járták a falvakat, élményt élményre halmoztak. Szerette a matematikát, a magyart, a biológiát, a történelmet, ennek ellenére szülei nem szívesen engedték a középiskolába, hisz az otthoni gazdálkodás (kaszálás, fejés, ház körüli munkák) folytatását remélték tőle. Középiskolai tanulmányait Miskolcon, a villamosipari technikumban folytatta, ahol 1973-ban érettségizett.

Érettségi után gyerekkori álma beteljesüléseként Szolnokra, a Repülőműszaki Főiskolára jelentkezett, ahol a felvételin Borsodból hárman meg is feleltek a szigorú felvételi követelményeknek. A szülők végül is a szovjetunióbeli tanulmányoktól megrettenve megakadályozták fiuk továbbtanulását, „Ikarus tudománya” helyett Szentendrén, a Kossuth Lajos Műszaki Katonai Főiskola következett, ahol műszaki építőgépész szakon kezdte tanulmányait. Ám a sors közbeszólt: édesapja súlyosan megbetegedett, tüdőszanatóriumba került, ezért ezerkilencszázhetvennégyben leszerelt.

Később felvették Gödöllőre, ahonnan átkerült a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskola gépész szakára, ahol ezerkilencszázhetvenkilencben végzett. A főiskolán nagyon jól ment neki a tanulás, a főiskolai KISZ-bizottság titkáraként a közösségi tevékenységben is sikeres volt. Főiskolai tanulmányaiban az is meghatározó szerepet játszott, hogy megismerkedett a nyíregyházi tanárképző főiskola biológia–testnevelés szakos hallgatójával, Móricz Gizellával, akivel 1978-ban házasságot kötött. Felesége ma is a tanári pályán ténykedik, tanít, volt közben iskolaigazgató és helyettes is. Két fiúgyermekük közül Donát ezerkilencszáznyolcvanegyben született, jelenleg a Szent István Egyetem Főiskolai Karának hallgatója, gazdasági informatikus lesz. István nyolcvanötben született, Nyíregyházán, a Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskolában tanul.

Sípos István a főiskola befejezése után pályázat útján került Tiszakerecsenybe, a helyi termelőszövetkezet műszaki fő-ágazatvezetője lett. Tevékeny részt vállalt az új szakembergárda kialakításában, 1981-ig dolgozott itt, az út később Sajópetribe vezetett. Tulajdonképpen visszajött Borsodba, hiszen hamarosan Ónodon folytatta, majd hazatért a szűkebb pátriába.

1983. szeptember 1-jétől dolgozott Tiszakarádon, előbb műszaki főágazatvezető-helyettes, majd vezető lett, közben beiratkozott az egyetemre is. A történelem vihara őt sem kímélte, akkori vezetői felmondtak neki 1992-ben, majd a tagság bizalmából mégis őt választották a termelőszövetkezet elnökévé. Az ő vezetésével indultak el az átalakulás rögös útján, a fiatal szakembergárdával jól lehetett haladni.

A munka mellett vállalkozni kezdett, először cukorrépát termeltek, majd Olaszliszkán szőlőt is műveltek. Közben a cége pályázat útján fejlesztett: fejőházat építettek, teleprekonstrukciót, gázberuházást hajtottak végre, ám az 1998-as belvíz elvitte az addigi tevékeny munka eredményeit. Ez 112 milliós mínuszt jelentett és az állattenyésztés takarmány nélkül maradt. Az akkori 180 főből mára félszázan maradtak, és a jelenleg is folyó végelszámolás eredményeként ma a tagok a Tisza-part Értékesítő és Szolgáltató Szövetkezetben, a növénytermesztésben (napraforgó, kukorica, búza) igyekeznek helyt állni.

– Mindig bennem volt a vállalkozói szellem, sohasem tudtam megállni – vallja az elnök úr, – mindig úgy éreztem, hogy az emberekért akár szövetkezeti vezetőként, akár a képviselő-testület tagjaként, tenni kell. Igaz az ember néha belefárad a sokszor reménytelen küzdelembe, ám mégis újra meg újra meg kell próbálni, hogy minél több pénzt tegyünk az itt élő emberek zsebébe. Az ember sohasem lehet elégedett, mert a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogyan szeretné.

Sípos István szövetkezeti elnök szabadidejében eljár barátaival a tornaterembe, ahol jó kis focicsatákat vívnak. Emellett szeret olvasni, és szívesen tesz kirándulásokat családjával. Elméje pallérozását is segíti, hogy tagja annak az értelmiségi klubnak, ahol rendszeres összejövetelek, programok segítik a tagok eligazodását a világ dolgaiban.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)